A múlt barátságának szemei – Egy budapesti nő újrakezdése bántalmazó kapcsolat után

– Ne nézz oda, ne nézz oda… – mantráztam magamban, miközben a 7-es busz hirtelen fékezett a Blaha Lujza téren. A táskám majdnem kicsúszott a kezemből, ahogy egy ismerős arcba kapaszkodtam. Egy pillanatig csak bámultam: ő volt az. Réka. Az a Réka, akivel együtt nőttünk fel Kőbányán, akivel együtt jártunk az Egressybe, és akit tíz éve nem láttam.

– Réka? – suttogtam, de a hangom elhalt a busz zúgásában.

Ő rám nézett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán elkapta a fejét. A mellettem álló férfi – kopott farmerdzseki, olcsó parfüm szaga – szorosan fogta Réka karját. A nő arcán halvány smink alatt sötét foltokat láttam.

– Bocsánat… – motyogtam, de Réka már úgy tett, mintha nem ismerne.

A busz tovább döcögött, én pedig csak álltam ott, szívem vadul vert. Hogy lehet, hogy pont most, pont így találkozunk újra?

Otthon egész este csak erre tudtam gondolni. Férjem, Gábor, a híradót nézte, közben odavetette:

– Mi bajod van már megint? Megint valami régi barátnő? – kérdezte gúnyosan.

– Rékát láttam ma. De… nagyon rosszul nézett ki. Szerintem bajban van.

– Mindenki bajban van ebben az országban – legyintett Gábor. – Ne keverd magad mások dolgába.

De én nem tudtam elengedni. Réka volt az egyetlen, aki mellettem állt, amikor apám meghalt. Ő segített át a legrosszabb időszakon. Most én tartozom neki.

Másnap ugyanabban az időben szálltam fel a buszra. Ott voltak megint: Réka és az a férfi. Most már biztos voltam benne: bántja őt. Láttam, ahogy összerezzen minden mozdulatára.

Egyik este végül összeszedtem magam, és amikor leszálltak az Örs vezér terénél, követtem őket. Láttam, melyik panelházba mennek be. A kapuban még hallottam, ahogy a férfi ráförmed:

– Nehogy szólj bárkinek! Tudod, mi lesz akkor.

Hazamentem, kezem remegett. Anyámnak is elmondtam másnap:

– Anya, Réka bajban van! Szerintem bántalmazza a pasija.

Anyám sóhajtott:

– Kislányom, ne avatkozz bele! Ezek családi dolgok… Ha akarja, majd segítséget kér.

De én tudtam: Réka sosem kérne segítséget. Mindig mindent magában tartott.

Egy hét múlva végre sikerült megszólítanom őt a buszon. Egyedül volt.

– Réka! Én vagyok az, Zsuzsa! Kérlek…

Először csak nézett rám üres szemekkel. Aztán halkan suttogta:

– Ne szólj senkinek… Kérlek…

– Segíteni akarok! Nem vagy egyedül!

– Nem tudsz segíteni… Nincs hova mennem… Nincs pénzem… És ha megtudja…

A busz megállt, ő leszállt és eltűnt a tömegben.

Otthon Gábor kiakadt:

– Komolyan mondom, te mindig mindenkit meg akarsz menteni! Miért nem foglalkozol inkább a saját családoddal?

De én nem hagytam annyiban. Felhívtam egy régi ismerősömet, aki egy női menedékházban dolgozott Zuglóban.

– Tudtok segíteni? – kérdeztem.

– Ha eljön hozzánk, igen – mondta Kata. – De neki kell eldöntenie.

Másnap újra vártam Rékát a buszon. Egy cetlit csúsztattam a kezébe: „Ha bajban vagy, hívj fel! Segítek!” Ráírtam a számomat és Kata nevét is.

Napokig semmi. Aztán egy este csörgött a telefonom.

– Zsuzsa… én vagyok az… – hallottam Réka remegő hangját. – Segíts…

Aznap éjjel menekítettük ki őt Katával együtt abból a lakásból. A férfi részegen üvöltözött utánunk az ablakból:

– Megöllek mindkettőtöket!

A menedékházban Réka napokig csak sírt. Elmesélte: éveken át tűrte a verést és megalázást. Az anyja azt mondta neki: „Tűrni kell, ilyenek a férfiak.” A testvére sosem állt mellé. A munkahelyén mindenki csak pletykált róla.

Egy hónap múlva Réka végre mosolygott rám:

– Ha te nem vagy… lehet, hogy már nem is élnék. Miért tetted?

– Mert tartozom neked – mondtam könnyes szemmel. – És mert senki más nem tette volna meg helyettem.

Később Gábor is megenyhült:

– Lehet, hogy igazad volt – mondta egyszer csendesen. – Talán tényleg segítenünk kell egymásnak ebben az országban.

Réka új életet kezdett vidéken egy kisvárosban. Dolgozik, albérletben lakik, lassan visszanyeri önbizalmát. Néha még mindig fél az árnyékoktól, de már tudja: nincsen egyedül.

Én pedig minden nap hálát adok azért, hogy volt bátorságom segíteni neki – még akkor is, ha mindenki más azt mondta: ne avatkozz bele.

Vajon hány magyar nő él ma is így csendben? Hányan várnak arra, hogy valaki végre odalépjen hozzájuk? Ti mit tennétek a helyemben?