Válás vagy önfeláldozás? Egy férfi dilemmája a magyar valóságban

– Nem bírom tovább, Emese! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A bögrék összekoccantak, Emese pedig összerezzent. A tekintete egyszerre volt rémült és dacos. – Akkor mondd ki! Mondd ki végre, hogy el akarsz válni! – suttogta, de a hangja remegett.

Ez a jelenet már hónapok óta ismétlődött köztünk. Harmincöt éves vagyok, és azt hittem, már mindent tudok az életről. Amikor megismertem Emesét a Margitszigeten egy nyári estén, azt éreztem, végre megtaláltam azt az embert, akivel leélhetem az életemet. Együtt nevettünk a szökőkútnál, órákig beszélgettünk a padon ülve, és úgy tűnt, minden egyszerű és magától értetődő. Akkor még nem sejtettem, hogy néhány év múlva minden ilyen bonyolult lesz.

Az esküvőnkön anyám sírt örömében, apám pedig büszkén veregette meg a vállam. Emese családja is boldog volt, bár már akkor is éreztem valami feszültséget az anyóssal. De nem törődtem vele – azt hittem, a szerelem mindent legyőz.

Az első év csodálatos volt. Minden reggel együtt kávéztunk a kis erkélyünkön Zuglóban, terveztük a jövőt: gyerekek, ház a Balaton mellett, közös utazások. De aztán Emese elvesztette a munkáját. Egyre többet volt otthon, egyre kevesebbet mosolygott. Próbáltam támogatni, de ő bezárkózott. Egy idő után már csak rólam szólt minden: én hoztam haza a pénzt, én intéztem a számlákat, én vittem el az autót szerelőhöz.

A barátaim azt mondták, túl sokat vállalok magamra. – Nem lehet mindenkiért felelősnek lenni – mondta egyszer Gábor, a legjobb barátom egy sör mellett a Kertemben. – De hát szeretem! – vágtam rá automatikusan. Gábor csak legyintett.

Az utóbbi időben Emese egyre többet panaszkodott: fejfájásra, fáradtságra, magányra. Nem voltak barátai, nem járt el sehova. Próbáltam rávenni, hogy menjen el pszichológushoz vagy keressen új hobbit, de mindig csak azt mondta: „Nélküled semmi értelme.”

Egy este hazaérve azt láttam, hogy Emese a kanapén ül pizsamában, üres tekintettel bámulja a tévét. A lakásban rendetlenség volt, mosatlan edények az asztalon, szennyes ruha a földön. – Mi történt veled? – kérdeztem halkan. – Semmi – felelte fásultan.

A szüleim is aggódtak értem. Anyám egyszer félrehívott: – Fiam, ez nem élet! Nem lehet mindig csak adni. Gondolj magadra is! – De hogyan gondolhatnék magamra, amikor látom, hogy Emese nélkülem teljesen elveszne?

Egyik este Emese kiborult. – Te vagy az egyetlen ember az életemben! Ha elmész… én nem tudom, mi lesz velem! – zokogta. Akkor először éreztem igazi félelmet: mi van, ha tényleg nem bírja ki nélkülem? Mi van, ha valami baja esik?

Próbáltam beszélni vele erről. – Emese, nem lehet így élni! Mindkettőnknek szüksége van önállóságra…
– Te csak el akarsz hagyni! – vágott közbe dühösen. – Mindenki elhagyott már! Az apám is elment…
– Én nem vagyok az apád! – kiáltottam vissza.

Aznap este külön szobában aludtam. Hajnalban hallottam, ahogy sír a fürdőszobában. Összeszorult a szívem.

Másnap reggel Emese anyja hívott fel: – Feri, ne hagyd el a lányomat! Ő nem olyan erős, mint te…
– De én sem vagyok erős! – mondtam kétségbeesetten.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm megkérdezte: – Minden rendben otthon? Látszik rajtad a feszültség…
Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam: vajon tényleg kötelességem feláldozni magam valakiért? Vagy jogom van boldognak lenni?

Egyik este leültem Emesével beszélgetni.
– Szeretlek, de így nem tudom folytatni – mondtam halkan.
– Akkor menj el! – kiáltotta könnyek között.
– Nem akarok ártani neked…
– Már ártottál! Azzal, hogy nem vagy boldog velem!

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: mi lesz velünk? Mi lesz vele nélkülem? És mi lesz velem mellette?

A barátaim szerint ki kell lépnem ebből a kapcsolatból. Anyám szerint is. De minden alkalommal, amikor Emese rám néz azokkal a szomorú barna szemeivel, úgy érzem, cserbenhagynám őt.

Vajon önzés elválni valakitől, aki nélküled elveszett? Vagy önzés benne maradni egy kapcsolatban csak azért, mert félsz attól, mi lesz vele nélküled?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húzódik a határ önfeláldozás és önzés között?