Álmok a tanyán túl: Miért hagytam el a falut, és hogyan találtam rá a boldogságra Budapesten
– Már megint késel, Anna! – hallottam anyám hangját, ahogy a konyhaajtóban állt, kezében a régi zománcos lábossal. A hajnal még csak pirkadt, de a tyúkok már kotkodácsoltak az udvaron. A bátyám, Gergő, már rég kint volt az istállóban, én viszont az ablaknál ültem, és a távoli országút fényeit néztem. Mindig is úgy éreztem, hogy valami más vár rám odakint.
Anyám egyedül nevelt minket, mióta apám elment egy másik asszonyhoz. A falu összesúgott mögöttünk, de anyám sosem panaszkodott. Keményen dolgozott a földeken, hajnalban kelt, este későn feküdt. Engem viszont mindig is fojtogatott ez a világ: az állandó munka, a szűk közösség, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről.
– Anna, legalább ma ne késs el! – szólt rám újra anyám. – A piacra kell vinni a tojásokat.
– Tudom, anya – feleltem halkan. De közben már azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neki: felvettek az egyetemre Budapestre. Aznap este vacsora közben végül kiböktem:
– Anya… beszélnünk kell. Felvettek az ELTE-re.
A villa megállt a kezében. Gergő rám nézett, szeme villámokat szórt.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte anyám rekedt hangon.
– El akarok menni. Próbát tenni…
– És ki fog segíteni itt? – vágott közbe Gergő. – Anyának egyedül nem megy!
A levegő megfagyott. Anyám csak ült némán, majd felállt és kiment. Aznap este nem szólt hozzám többet.
Az elkövetkező hetekben minden mozdulatomat figyelték. Gergő egyre ingerültebb lett, anyám pedig mintha megöregedett volna egyik napról a másikra. A faluban is elterjedt a hír: „Anna elmegy Pestre. Minek az neki? Ki fogja folytatni a gazdaságot?”
A vonat indulásának napján anyám csak ennyit mondott:
– Vigyázz magadra…
A pályaudvaron sírtam. Nem tudtam, helyes-e, amit teszek. De amikor megérkeztem Budapestre, valami felszabadult bennem. A város zaja, az emberek sokszínűsége magával ragadott. Az első hetekben minden új volt: a kollégiumi szoba szűkössége, a villamos csilingelése, az egyetemi előadások izgalma.
De hamar rájöttem: a városban is magányos lehet az ember. Hiányzott anyám főztje, Gergő morgása reggelente, a friss kenyér illata. Egyik este felhívtam anyát:
– Anya… hogy vagytok?
– Megvagyunk – felelte röviden. – Gergő sokat dolgozik.
Éreztem a távolságot köztünk. Próbáltam beilleszkedni: dolgoztam egy kávézóban, hogy legyen pénzem albérletre; tanultam éjszakákon át; barátokat szereztem. De minden vizsgaidőszakban eszembe jutott: vajon otthon mennyire hiányzom?
Egy év telt el így. Egy nap váratlanul hívott Gergő:
– Anya elesett az udvaron. Nem tud dolgozni…
Azonnal hazautaztam. A ház ugyanaz volt: kopott falak, repedezett járda, de minden zugában ott voltak a gyerekkorom emlékei. Anyám ágyban feküdt; arca sápadt volt.
– Látod? – szólt Gergő keserűen. – Most bezzeg hazajöttél.
– Ne bántsd Annát! – suttogta anyám.
Napokig ápoltam őt. Közben Gergővel egyre többet veszekedtünk:
– Neked könnyű volt elmenni! – vágta egyszer a fejemhez. – Nekem itt kellett maradnom!
– Én is csak boldog akartam lenni! – kiáltottam vissza könnyek között.
Anyám végül jobban lett. Amikor visszaindultam Pestre, megölelt:
– Ne haragudj rám… csak féltelek.
Azóta minden ünnepen hazamegyek. Budapesten megtaláltam önmagam: diplomát szereztem, munkát kaptam egy könyvkiadónál, barátokra leltem. De sosem felejtem el azt a reggelt a konyhában anyámmal és Gergővel.
Vajon lehet-e úgy boldognak lenni máshol, hogy közben ne veszítsük el azt, akik vagyunk? Ti mit tennétek a helyemben?