Véletlen házasság – avagy hogyan lettem férj egy bugyi és makacsság miatt
– Tedd fel végre azt a bugyit, és gyere le! Tíz perc múlva ott vagyok a panel előtt! – ordítottam a telefonba, miközben a konyhaasztalra csaptam a tenyerem.
A vonal másik végén csend. Majd egy halk, de kihívó hang: – Honnan tudod, hogy nincs rajtam?
– Tessék? – hirtelen elakadt a szavam, de próbáltam tartani magam. – Csak mondtam…
– Te mindig csak mondasz valamit, Gábor – sóhajtott fel Anna. – De most tényleg… miért vagy ilyen makacs?
– Mert ha most nem jössz le, soha többé nem beszélek veled! – vágtam vissza, de már magam sem hittem el. Tudtam, hogy úgyis le fog jönni. Anna mindig is szerette a kihívásokat.
Aztán letette. Én meg ott maradtam a konyhában, anyám főztje illatában, a panelház negyedik emeletén, ahol minden fal vékonyabb volt, mint a türelmem. Anyám persze rögtön bejött:
– Gábor, ne kiabálj már! Az egész ház hallja! Mit gondolnak rólunk?
– Nem érdekel! – vágtam rá, de tudtam, hogy hazudok. Mindig is érdekelt, mit gondolnak rólunk. A mi családunkban mindenki mindent tudott mindenkiről.
Tíz perc múlva lent álltam a ház előtt. Anna sehol. Már kezdtem feladni, amikor megláttam őt: piros kabátban, szőke hajjal, dacos arccal. Olyan volt, mint egy vihar előtti csend.
– Na, itt vagyok – mondta halkan. – De csak azért, mert kíváncsi vagyok, mit akarsz már megint.
– Sétáljunk egyet – mondtam, és elindultunk a Duna-part felé. A Margit híd alatt álltunk meg. Anna hirtelen megállt és rám nézett:
– Te tényleg azt hiszed, hogy minden úgy lesz, ahogy te akarod?
– Nem tudom… csak azt tudom, hogy nélküled semmi sem működik – mondtam ki őszintén.
Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Anna elmosolyodott, de a szeme sarkában könny csillant.
– Gábor… én félek ettől az egésztől. A családod utál engem. Az anyád minden alkalommal leszól, ha ott vagyok nálatok. A bátyád szerint csak kihasznállak…
– Ne törődj velük! – próbáltam bátorítani, de magamban tudtam: igaza van. Anyám sosem fogadta el Annát. Szerinte „nem való hozzánk”. Anna családja sem volt jobb: az apja sosem szólt hozzám egy jó szót sem, az anyja pedig minden találkozáskor úgy nézett rám, mintha legalábbis börtönviselt lennék.
De akkor ott, a Duna-parton úgy éreztem: mindegy mindenki más véleménye.
A következő hetekben minden összekuszálódott. Egyik este Anna sírva hívott fel:
– Gábor… terhes vagyok.
Először nem szóltam semmit. Csak ültem az ágy szélén és bámultam a sötét plafont.
– Hallod? – kérdezte remegő hangon.
– Igen… csak… nem tudom mit mondjak.
– Én sem tudom mit akarok… De félek.
Másnap reggel anyám már tudta. Valahogy mindig mindent megtudott.
– Na ugye megmondtam! Ez a lány csak bajt hoz rád! Most aztán mit csinálsz? Elveszed? Vagy szégyent hozol ránk?
A családi ebéd pokollá vált. Apám csak hallgatott és nézte az abroszt. A bátyám gúnyosan mosolygott:
– Na mi van öcsi? Most már férfi lettél?
Anna családja sem maradt adós: az apja ordított vele, az anyja sírt.
A két család között pattogtunk hetekig. Mindenki jobban tudta nálunk, mi lenne helyes.
Egyik este Anna átjött hozzánk. Anyám ajtót sem akart nyitni neki:
– Itt ne keresd Gábort! Elég bajt okoztál már!
Anna zokogva futott le a lépcsőházban. Utána rohantam.
– Elég volt! – kiabáltam anyámnak vissza az ajtóból. – Ha nem fogadod el Annát, engem is elveszítesz!
Aznap éjjel Annával egy olcsó panzióban aludtunk valahol Kőbányán. A szoba hideg volt és dohos, de legalább együtt voltunk.
Reggel Anna rám nézett:
– Szerinted tényleg össze kellene házasodnunk?
– Nem tudom… De azt tudom, hogy nélküled nem akarok élni.
A következő napokban mindkét család próbált meggyőzni minket az ellenkezőjéről: anyám sírt és fenyegetőzött, Anna apja pedig kijelentette:
– Ha hozzá mész ehhez a fiúhoz, kitagadlak!
De mi makacsok voltunk. Mint két gyerek, akik csak azért is keresztülviszik az akaratukat.
A polgári esküvő napján mindkét család ott volt – fagyos arccal, összeszorított szájjal.
Az anyakönyvvezető unottan olvasta fel a szöveget:
– Kijelentik-e önök…
Anna keze remegett a kezemben. A terem sarkában anyám zsebkendőt gyűrögetett.
Amikor kimondtuk az igent, mintha mindenki fellélegzett volna – de csak azért, mert végre vége lett ennek a cirkusznak.
Az esküvő utáni vacsora kínos volt: senki nem beszélt senkivel. Anna apja csak annyit mondott nekem:
– Vigyázz rá! Ha bántod… megtalállak.
Anyám odasúgta Annának:
– Remélem boldoggá teszed a fiamat… mert ha nem, én teszek róla!
Az első közös lakásunk egy egyszobás albérlet volt Zuglóban: penészes falak, nyikorgó ágy, olcsó IKEA bútorok.
De boldogok voltunk – legalábbis próbáltuk annak hinni magunkat.
Anna terhessége nehéz volt: sokat hányt, gyakran sírt éjszakánként.
Éjszakánként azon gondolkodtam: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg szeretem Annát? Vagy csak a makacsságom miatt tartok ki mellette?
A gyerek megszületett: egy kisfiú lett, Bence.
A családok lassan megenyhültek: anyám először csak titokban nézte meg Bencét a kórházban; Anna apja pedig egyszer elhozott egy csomag pelenkát.
De sosem lettünk igazi család: mindig ott volt köztünk valami kimondatlan feszültség.
Anna néha rám nézett és azt kérdezte:
– Te tényleg boldog vagy velem?
Én mindig azt válaszoltam: – Igen.
De magamban néha kételkedtem.
Most itt ülök harmincöt évesen egy zuglói panelban; Bence már tíz éves; Anna dolgozik; anyám néha átjön főzni; Anna apja egyszer-egyszer elhozza Bencének a Fradi-meccsre a jegyet.
És azon gondolkodom: vajon tényleg így kellett történnie mindennek? Vajon lehet-e boldog az ember akkor is, ha mindenki más mást akar tőle?
Vajon tényleg elég egy bugyi és egy kis makacsság ahhoz, hogy valaki férjjé váljon?
Ti mit gondoltok erről? Lehet-e boldog véletlenből született házasságban élni Magyarországon ma?