Anyósom nyugdíjba vonulása: Egy eladó ház, széthulló család és a bizalom ára

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Ilona néni! – szinte kiabáltam, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A férjem, Gábor, csak némán bámult maga elé, mintha minden szó, amit mondanék, csak tovább rontana a helyzeten.

Ilona néni, az anyósom, akit mindig próbáltam tisztelni, most ott állt előttem összefont karral, és a szeme szikrázott. – Nem vagyok már fiatal, Zsuzsa. Jogom van eldönteni, hogyan akarom leélni a hátralévő éveimet. Ez a ház túl nagy nekem egyedül. Eladom, és kész.

A levegő vibrált köztünk. A családi ház, ahol Gábor felnőtt, ahol az első karácsonyunkat tartottuk együtt, most hirtelen csak egy ingatlan lett, amitől Ilona néni szabadulni akart. De nekünk ez volt az utolsó menedékünk: az albérletünk bérleti díja épp most emelkedett meg, és a két gyerek mellett minden forint számított.

– És mi lesz velünk? – kérdeztem halkan. – Tudod jól, hogy most mennyire nehéz helyzetben vagyunk. Ha eladod a házat, hova megyünk majd ünnepelni? Hova viszem a gyerekeket, ha egy kis nyugalomra vágyom?

Ilona néni hangja kemény volt: – Nem az én dolgom megoldani a ti problémáitokat. Én is dolgoztam egész életemben, most végre magamra is gondolhatok.

Gábor ekkor végre megszólalt: – Anya, kérlek… legalább várj még egy évet! Zsuzsa is most kapott új munkát, én is próbálok előrelépni. Ha most eladod a házat, minden megváltozik.

Ilona néni arca megenyhült egy pillanatra, de aztán újra kemény lett: – Mindig csak halogatjátok az önállóságotokat. Én nem akarok tovább cseléd lenni senkinek. Eladom a házat, veszek magamnak egy kis lakást a belvárosban, és végre élvezem a nyugdíjas éveimet.

A szívem összeszorult. Emlékszem arra az időre, amikor még azt hittem, Ilona néni szeret engem. Amikor Gáborral összeházasodtunk, ő volt az első, aki segített nekünk berendezni az első közös lakásunkat. De ahogy teltek az évek, mintha minden gesztusa mögött ott lett volna valami rejtett elvárás: hogy hálásak legyünk érte, hogy mindig visszaadjunk valamit.

Az utóbbi időben egyre többször éreztem úgy, hogy csak teher vagyunk neki. Ha átmentünk hozzá vasárnap ebédre, gyakran megjegyezte: „Bezzeg az én időmben nem kellett ennyi segítség.” Vagy amikor a gyerekek hangosan játszottak a nappaliban: „Jó lenne már egy kis csend.”

Most pedig itt álltunk: egy döntés előtt, ami mindent megváltoztatott.

Aznap este Gáborral alig szóltunk egymáshoz. A gyerekek már aludtak, én pedig csak ültem a kanapén és bámultam a sötét ablakot.

– Szerinted tényleg csak magára gondol? – kérdeztem halkan.

Gábor vállat vont: – Nem tudom. Talán tényleg elege van mindenből. De akkor is… ez nem fair.

Másnap reggel Ilona néni felhívott. – Zsuzsa, szeretném, ha te is ott lennél az ingatlanossal délután. Mégiscsak te vagy a család feje mostanában.

A hangja furcsán csengő volt: mintha egyszerre akarna bosszantani és elismerni is. Elmentem hát délután hozzá. Az ingatlanos fiatal srác volt, Tamásnak hívták. Udvariasan körbejártuk a házat, minden zugát ismertem már: itt tanult meg járni Anna lányom, ott ünnepeltük Gábor harmincadik születésnapját.

Tamás lelkesen magyarázta Ilona néninek az árakat és lehetőségeket. Én csak álltam ott némán, és próbáltam nem sírni.

– Tudja, Ilona néni – mondta Tamás –, most nagyon jó áron lehet eladni ilyen házat. A belvárosban pedig biztosan talál majd egy kényelmes kis lakást.

Ilona néni bólintott. – Pontosan ezt akarom.

Amikor Tamás elment, Ilona néni leült mellém a kanapéra.

– Tudom, hogy haragszol rám – mondta halkan. – De nem bírom már ezt a nagy házat egyedül. És… talán neked is jobb lesz így. Nem kell mindig rám számítani.

– De mi lesz velünk? – kérdeztem újra.

– Megoldjátok. Mindig megoldottátok eddig is.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok-e, amiért azt akarom, hogy maradjon minden a régiben? Vagy ő az önző?

A következő hetekben minden erről szólt: hirdetések, érdeklődők jöttek-mentek. A gyerekek nem értették, miért kell eladniuk azt a házat, ahol annyi emlékük van.

Egy este Anna odabújt hozzám: – Anya, ugye nagyi nem fog messzire költözni?

– Nem tudom kicsim – suttogtam –, de bárhol is lesz nagyi otthona, mi mindig szeretni fogjuk őt.

A ház végül elkelt. Ilona néni beköltözött egy kis garzonba a Rákóczi úton. Azóta ritkábban látjuk egymást; mintha mindenki bezárkózott volna a saját világába.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire nehéz lenne egymásra figyelni? Miért olyan könnyű elengedni mindent? Vajon lehet még újra igazi családunk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki úgy döntött: inkább önmagát választja helyettünk?