„A kutyát választottad az én ünnepem helyett?!” – Hogyan mutatta meg egy búcsú az igazságot az anyósommal való kapcsolatomról

– Te most komolyan azt mondod, hogy nem jössz el az én születésnapomra, mert egy kutya miatt otthon akarsz maradni? – csattant fel anyósom hangja a telefonban, mintha éppen most vágott volna hozzám egy porcelánvázát.

A kezem remegett, ahogy a készüléket szorítottam. A nappali sarkában ott feküdt Bodri, a mi öreg keverékünk, akinek már napok óta csak árnyék volt a tekintetében. A szőnyegen egyre lassabban emelkedett-süllyedt a mellkasa. Tudtam, hogy ez az utolsó közös napunk.

– Sajnálom, Éva néni, de nem tudom magára hagyni… – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni.

– Hát gratulálok! – vágott vissza. – Ezek szerint egy kutya fontosabb, mint a család! Mint én! Hát milyen meny vagy te?!

Aztán letette. A csendben csak Bodri halk nyüszítése hallatszott. Leültem mellé, megsimogattam a fejét. A könnyeim végigcsorogtak az arcomon.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldőlt bennem valami. Hogy nem akarok többé csak azért megfelelni, hogy másoknak jó legyen, miközben én belül széthullok.

Bodri nyolc éve volt velünk. Még akkor hoztuk el a menhelyről, amikor Gáborral összeköltöztünk. Ő volt az első közös „gyerekünk”, a híd kettőnk között, amikor veszekedtünk vagy amikor örültünk valaminek. Mindent megérzett: ha sírtam, odabújt; ha nevettem, csóválta a farkát.

Az utóbbi hetekben már alig evett. Az állatorvos – dr. Farkas – csak annyit mondott: „Sajnos, Juditka, ez már az utolsó szakasz. Most már csak szeretetet tud adni neki.”

Gábor megértette. Ő is szerette Bodrit, de tudta, hogy az anyja ünnepe szent dolog. – Menjek egyedül? – kérdezte előző este.

– Menj csak – mondtam. – Éva néni úgyis haragudna, ha egyikünk sem menne. Én maradok Bodrival.

Aznap reggel Bodri már nem akart felkelni. Csak nézett rám azokkal a mélybarna szemekkel. Leültem mellé a földre, és egész nap ott voltam vele. Simogattam, meséltem neki mindenféle régi történetet: hogyan szökött ki egyszer a kertből, hogyan lopta le Gábor szendvicsét a pikniken.

Közben elképzeltem, ahogy Éva néni lakásában gyűlik a család: testvérek, sógornők, unokák. A nagy asztalon pogácsa, házi rétes, és persze a híres mákos guba, amit minden évben nekem kellett megsütni. Most biztos mindenki arról beszélgetett, hogy „Judit már megint mit képzel magáról”.

Délutánra Bodri légzése egyre lassabb lett. Fogtam a mancsát és suttogtam:

– Köszönöm neked mindent… Ne félj… Itt vagyok…

Este Gábor hazaért. Az ajtóban látta meg az üres kosarat és engem összegömbölyödve Bodri mellett.

– Elment? – kérdezte halkan.

Csak bólintottam. Ő letérdelt mellém és átölelt. Sokáig csak sírtunk csendben.

Másnap reggel Éva néni hívott újra. Felvettem, de már előre éreztem a gyomromban azt a görcsöt.

– Na végre! – kezdte élesen. – Gondolom most már van időd bocsánatot kérni! Mert amit tegnap műveltél… Az egész család előtt szégyenbe hoztál! Mindenki kérdezte: hol van Judit? És mit mondjak nekik? Hogy egy kutyát siratsz?!

– Meghalt Bodri… – mondtam halkan.

– Jaj, ne kezd már! Egy kutya! Nem is fajtatiszta! Mi lesz veled majd, ha gyereked lesz? Akkor is mindent félreteszel egy állat miatt?

Azt hittem, felrobbanok. De csak annyit mondtam:

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

Letettem a telefont. Gábor odajött hozzám.

– Mit mondott?

– Szerinte önző vagyok…

Gábor sóhajtott:

– Anyám sosem fogja megérteni… De én büszke vagyok rád.

Aznap este Éva néni üzeneteket kezdett írni Messengeren:
„Remélem, boldog vagy most!”
„A családnak is vannak kötelezettségei!”
„Majd ha neked lesz ünneped, ne számíts rám!”

Egy hétig nem válaszoltam semmire. Közben eltemettük Bodrit a kert végében. Gábor segített gödröt ásni; én letettem mellé egy régi labdáját és egy fényképet rólunk.

A temetés után Gábor testvére, András felhívott:
– Judit, ne haragudj anyára… Tudod milyen makacs… De most tényleg nagyon megbántódott.
– András – mondtam –, én is megbántódtam. Csak engem senki nem kérdez meg.

A családi csoportban is elindult a pletyka:
„Judit most már mindent megenged magának.”
„Régen legalább próbált beilleszkedni.”
„Szegény Éva néni…”

Visszagondoltam az elmúlt évekre: minden karácsony, húsvét és születésnap úgy telt el, hogy én főztem, takarítottam, szerveztem mindent Éva néni utasításai szerint. Ha valami nem tetszett neki – túl sós lett a leves vagy nem volt elég hófehér az abrosz –, akkor egész nap éreztem a passzív agresszióját.

Emlékszem egyszer egy családi ebéd után odasúgta Gábornak:
– Látod fiam? Ezért mondtam mindig: jobb lett volna egy rendes meny!

Évekig tűrtem. Mindig azt hittem: majd egyszer elfogadnak. Majd egyszer tényleg családtag leszek.
De most először éreztem azt: elég volt.

Gábor látta rajtam a változást.
– Mi lenne, ha idén karácsonykor inkább kettesben maradnánk? – kérdezte félve.
– Nem akarod megbántani anyádat?
– Már így is haragszik rád… De én veled akarok lenni.

Aztán jött az üzenet Éva nénitől:
„Ha így folytatod, Gábort is elveszíted!”

Ez volt az utolsó csepp. Felhívtam őt:
– Éva néni, szeretném tisztázni valamit: nem akarom elvenni Gábort magától. De nem fogok többé olyan dolgokat csinálni, amik nekem fájnak csak azért, hogy magának jó legyen.
– Hát ilyen világot élünk! A menyek már semmit sem tisztelnek!
– Éva néni… én szeretem ezt a családot. De magamat is szeretem.
Letettem.

Azóta csend van. A család kettészakadt: van aki engem hibáztat, van aki titokban igazat ad nekem.
Éva néni továbbra sem beszél velem – de Gábor minden este átölel és azt mondja:
– Jól döntöttél.

Néha még mindig hallom Bodri tappancsait álmomban a parkettán. És tudom: ő is azt akarná, hogy végre kiálljak magamért.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre megtanultam nemet mondani? Ti mit tettetek volna a helyemben?