Elhagyott, miközben a gyermekünket várom – Egy anya vallomása

– Hogy tehetted ezt velem, Zsolt? – A hangom remegett, ahogy a bejárati ajtóban álltam, kezemben a pozitív terhességi teszttel. Az eső kopogott az ablakon, mintha csak az én könnyeimet utánozná. Zsolt nem nézett rám, csak a cipőjét bámulta, mintha ott találna választ minden kérdésre.

– Nem vagyok kész erre, Anna. Nem tudom elviselni ezt az egészet – mondta halkan, majd felkapta a kabátját, és kisétált az ajtón. Azóta sem láttam.

Az első napokban csak ültem a kanapén, és bámultam a semmibe. A hasam még alig látszott, de már éreztem, hogy valami örökre megváltozott bennem. Anyám próbált vigasztalni telefonon:

– Kislányom, erős vagy te! Majd meglátod, minden rendbe jön!

De én csak sírtam. Nem akartam erős lenni. Azt akartam, hogy Zsolt visszajöjjön, hogy együtt örüljünk annak a kis életnek, akit együtt teremtettünk.

A munkahelyemen is mindenki furcsán nézett rám. A főnököm, Katalin néni, egy nap félrehívott:

– Anna, ha bármire szükséged van, szólj! Tudom, hogy most nehéz.

De mit mondhattam volna? Hogy minden reggel úgy kelek fel, mintha egy kő nyomná a mellkasomat? Hogy félek attól, milyen anya leszek egyedül?

A barátnőim próbáltak segíteni. Réka elvitt egy kismama-jógára, de csak még jobban éreztem magam kívülállónak. Mindenki boldogan beszélgetett a férjéről vagy párjáról, én pedig csak ültem ott némán.

Egy este anyám átjött hozzám. Főzött egy nagy adag lecsót – mindig ezt csinálta gyerekkoromban, ha valami baj volt.

– Anna, tudom, hogy most úgy érzed, vége mindennek. De gondolj bele: ez a kisbaba benned van, rád számít. És én is itt vagyok neked.

Megöleltem anyámat, és először éreztem azt, hogy talán tényleg nem vagyok teljesen egyedül.

Aztán jött a családi ebéd vasárnap. Ott volt mindenki: nagymama, nagypapa, az unokatestvérek. Mindenki tudta már a hírt. Nagymama odasúgta:

– Ne aggódj, Annácska! Mi mindig itt leszünk neked.

De apám csak hallgatott egész ebéd alatt. Amikor elindultam haza, utánam jött a folyosóra:

– Anna, én nem így neveltelek. Hogy történhetett ez? Egyedülálló anya leszel? Mit fognak szólni az emberek?

Ez volt az a pillanat, amikor először igazán dühös lettem. – Apa! Nem érdekelnek az emberek! Ez az én életem! – kiabáltam rá könnyek között.

Otthon aztán órákig csak sírtam. De valami megváltozott bennem. Rájöttem: nem várhatom el senkitől, hogy megoldja helyettem az életemet.

Elkezdtem írni egy naplót. Minden este leírtam, mit érzek: félelmet, haragot Zsoltra, reményt a babám miatt. Egyik este ezt írtam:

„Ma először éreztem apró mozdulatot a hasamban. Mintha azt mondaná: itt vagyok veled!”

Ahogy telt az idő, lassan elkezdtem újra hinni magamban. Elmentem egy pszichológushoz is – Judit nénihez –, aki segített feldolgozni a veszteséget.

– Anna, nem vagy kevesebb attól, hogy egyedül neveled fel a gyermekedet. Sőt! Erősebb vagy annál, mint gondolod.

A munkahelyen is jobban mentek a dolgok. Katalin néni egyre többször dicsért meg:

– Látom rajtad az elszántságot! Büszke vagyok rád!

A barátnőim is mellettem álltak. Réka egyszer azt mondta:

– Anna, ha kell, együtt toljuk majd a babakocsit a Margitszigeten!

A szülés előtt pár héttel Zsolt felhívott. A hangja bizonytalan volt:

– Sajnálom… Nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel… Félek…

– Én is félek – válaszoltam őszintén –, de már nem miattad. Hanem attól félek, hogy elég jó anya leszek-e.

Csend lett. Végül Zsolt annyit mondott:

– Ha engeded… szeretnék majd találkozni a kisbabánkkal.

Nem tudtam mit mondani erre. Csak letettem a telefont.

A szülés nehéz volt – de amikor először megláttam a kisfiamat, Bencét, minden fájdalom eltűnt. Anyám ott volt velem végig.

Most már hárman vagyunk: Bence, anyám és én. Zsolt néha meglátogat minket – próbál jó apa lenni –, de már nem várok tőle semmit.

Minden nap új kihívás. Néha még mindig félek az éjszakában egyedül. De amikor Bence rám mosolyog reggelente, tudom: mindent túl lehet élni.

Vajon hányan érzik magukat ilyen elveszettnek? És vajon tényleg elég erősek vagyunk ahhoz, hogy újra felépítsük magunkat? Várom a gondolataitokat…