Elhagyott, miközben a gyermekünket várom – Egy anya vallomása
– Hogy tehetted ezt velem, Zsolt? – A hangom remegett, ahogy a bejárati ajtóban álltam, kezemben a pozitív terhességi teszttel. Az eső kopogott az ablakon, mintha csak az én könnyeimet utánozná. Zsolt nem nézett rám, csak a cipőjét bámulta, mintha ott találna választ minden kérdésre.
– Nem vagyok kész erre, Anna. Nem tudom elviselni ezt az egészet – mondta halkan, majd felkapta a kabátját, és kisétált az ajtón. Azóta sem láttam.
Az első napokban csak ültem a kanapén, és bámultam a semmibe. A hasam még alig látszott, de már éreztem, hogy valami örökre megváltozott bennem. Anyám próbált vigasztalni telefonon:
– Kislányom, erős vagy te! Majd meglátod, minden rendbe jön!
De én csak sírtam. Nem akartam erős lenni. Azt akartam, hogy Zsolt visszajöjjön, hogy együtt örüljünk annak a kis életnek, akit együtt teremtettünk.
A munkahelyemen is mindenki furcsán nézett rám. A főnököm, Katalin néni, egy nap félrehívott:
– Anna, ha bármire szükséged van, szólj! Tudom, hogy most nehéz.
De mit mondhattam volna? Hogy minden reggel úgy kelek fel, mintha egy kő nyomná a mellkasomat? Hogy félek attól, milyen anya leszek egyedül?
A barátnőim próbáltak segíteni. Réka elvitt egy kismama-jógára, de csak még jobban éreztem magam kívülállónak. Mindenki boldogan beszélgetett a férjéről vagy párjáról, én pedig csak ültem ott némán.
Egy este anyám átjött hozzám. Főzött egy nagy adag lecsót – mindig ezt csinálta gyerekkoromban, ha valami baj volt.
– Anna, tudom, hogy most úgy érzed, vége mindennek. De gondolj bele: ez a kisbaba benned van, rád számít. És én is itt vagyok neked.
Megöleltem anyámat, és először éreztem azt, hogy talán tényleg nem vagyok teljesen egyedül.
Aztán jött a családi ebéd vasárnap. Ott volt mindenki: nagymama, nagypapa, az unokatestvérek. Mindenki tudta már a hírt. Nagymama odasúgta:
– Ne aggódj, Annácska! Mi mindig itt leszünk neked.
De apám csak hallgatott egész ebéd alatt. Amikor elindultam haza, utánam jött a folyosóra:
– Anna, én nem így neveltelek. Hogy történhetett ez? Egyedülálló anya leszel? Mit fognak szólni az emberek?
Ez volt az a pillanat, amikor először igazán dühös lettem. – Apa! Nem érdekelnek az emberek! Ez az én életem! – kiabáltam rá könnyek között.
Otthon aztán órákig csak sírtam. De valami megváltozott bennem. Rájöttem: nem várhatom el senkitől, hogy megoldja helyettem az életemet.
Elkezdtem írni egy naplót. Minden este leírtam, mit érzek: félelmet, haragot Zsoltra, reményt a babám miatt. Egyik este ezt írtam:
„Ma először éreztem apró mozdulatot a hasamban. Mintha azt mondaná: itt vagyok veled!”
Ahogy telt az idő, lassan elkezdtem újra hinni magamban. Elmentem egy pszichológushoz is – Judit nénihez –, aki segített feldolgozni a veszteséget.
– Anna, nem vagy kevesebb attól, hogy egyedül neveled fel a gyermekedet. Sőt! Erősebb vagy annál, mint gondolod.
A munkahelyen is jobban mentek a dolgok. Katalin néni egyre többször dicsért meg:
– Látom rajtad az elszántságot! Büszke vagyok rád!
A barátnőim is mellettem álltak. Réka egyszer azt mondta:
– Anna, ha kell, együtt toljuk majd a babakocsit a Margitszigeten!
A szülés előtt pár héttel Zsolt felhívott. A hangja bizonytalan volt:
– Sajnálom… Nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel… Félek…
– Én is félek – válaszoltam őszintén –, de már nem miattad. Hanem attól félek, hogy elég jó anya leszek-e.
Csend lett. Végül Zsolt annyit mondott:
– Ha engeded… szeretnék majd találkozni a kisbabánkkal.
Nem tudtam mit mondani erre. Csak letettem a telefont.
A szülés nehéz volt – de amikor először megláttam a kisfiamat, Bencét, minden fájdalom eltűnt. Anyám ott volt velem végig.
Most már hárman vagyunk: Bence, anyám és én. Zsolt néha meglátogat minket – próbál jó apa lenni –, de már nem várok tőle semmit.
Minden nap új kihívás. Néha még mindig félek az éjszakában egyedül. De amikor Bence rám mosolyog reggelente, tudom: mindent túl lehet élni.
Vajon hányan érzik magukat ilyen elveszettnek? És vajon tényleg elég erősek vagyunk ahhoz, hogy újra felépítsük magunkat? Várom a gondolataitokat…