Apám, a terhem: Amikor a család már nem támasz
– Apa, kérlek, ne most! – szinte kiabáltam, miközben a kisfiam, Misi, a karomban sírt. A konyhaasztalnál állt apám, arcán az a fáradt, szomorú kifejezés, amit anyám halála óta viselt. Március közepe volt, a hó olvadt az ablakpárkányon, és úgy éreztem, velem együtt olvad el minden reményem is.
– Zsuzsi, csak egy kis pénz kellene… – mondta halkan, de a hangjában ott volt a régi vasutas szigor is.
– Apa, mondtam már, hogy alig tudom kifizetni a számlákat! A családi pótlékból élek, abból veszem Misinek a pelenkát meg a tápszert! – próbáltam higgadt maradni, de remegett a hangom. Nem akartam ránézni. Féltem attól a csalódottságtól, amit mindig rám vetített.
Apám leült az asztalhoz. Két éve halt meg anyu. Akkor költözött hozzám, mondván, nem bírja egyedül. Beengedtem – hiszen család vagyunk. De azóta minden megváltozott. Nem kaptam támaszt, csak egy újabb gyereket – csak ez felnőtt volt, saját démonaival.
Régen hősömnek láttam. A vasútnál dolgozott, mindig fáradtan jött haza, de mosolygott rám. Anyu halála után valami eltört benne. Először titokban ivott, aztán egyre nyíltabban. Én pedig ott maradtam egy csecsemővel és egy apával, aki folyton pénzt kért „kölcsön”, amit sosem adott vissza.
– Zsuzsikám, csak pár ezres… – próbálkozott újra.
– Apa! – most már kiabáltam. – Nincs! Ráadásul Misinek gyógyszer kell! Nem érted?
Elhallgatott. A szemében düh és sértettség árnyéka suhant át. Felállt és kiviharzott az ajtón. Misi még hangosabban sírt.
Este ültem az ágyon, néztem alvó fiamat. Gondolatok cikáztak bennem: „Rossz lány vagyok? Többet kéne segítenem apának? De ki segít nekem?” Kettészakadtam. Tudtam, hogy apa szenved anyu hiánya miatt. De belefáradtam az örökös követelőzésébe.
Másnap hívott a nővérem, Kata.
– Zsuzsi, apa felhívott éjjel. Azt mondta, kidobtad.
– Nem dobtam ki! Csak már nem bírom tovább… Csak kér és kér! Én meg azt sem tudom, hogy húzom ki hónap végéig!
– Talán engedhetnél neki egy kicsit… Neki is nehéz…
Elöntött a düh. Kata Budapesten él a férjével, jó állása van, saját lakása. Évente párszor jön haza, de mindig jobban tudja.
– Neked könnyű beszélni! Neked van segítséged! Nekem csak magam vagyok meg apa a nyakamon!
Letettem a telefont köszönés nélkül. Sírni kezdtem. Rég voltam ennyire magányos.
Este apa részegen jött haza. Ordított:
– Minden miattad van! Ha nem lennél itt, már rég megoldottam volna!
Misi felriadt és sírt. Felkaptam és bezárkóztam vele a fürdőbe. A hideg csempén ülve hallgattam apám ordítását.
Akkor először éreztem: félek tőle. És dühös vagyok rá. Tudtam: ez így nem mehet tovább.
Másnap elmentem a családsegítőhöz. Szégyelltem bevallani mindent – hogy nincs pénzem, hogy apa iszik és ordít –, de az ügyintéző kedvesen nézett rám:
– Zsuzsanna, nincs egyedül. Vannak programok ilyen családoknak.
Hazavittem szórólapokat és telefonszámokat. Este leültem apával.
– Apa, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Vagy elkezdesz kezelést és keresel munkát, vagy máshol kell laknod.
Sokáig nézett rám némán.
– Szerinted ez ilyen egyszerű? – kérdezte végül halkan.
– Nem tudom… De azt tudom, hogy nem bírom tovább egyedül.
Napokig csend volt köztünk. Apa reggel elment, este jött haza. Én Misinek éltem és neten kerestem alkalmi munkát.
Egy reggel cetlit találtam az asztalon: „Elmegyek terápiára. Bocsánat.” Megkönnyebbültem – de fájt is.
Ma egy éve történt mindez. Apa albérletben lakik és jár AA-ra. Néha felhív vagy átjön játszani Misivel. A kapcsolatunk nehéz maradt, de tanulom meghúzni a határaimat.
Sokszor gondolkodom: hol végződik a családi kötelesség? Meddig kell magunkat feláldozni másokért? Vagy néha muszáj nemet mondani – hogy megmentsük magunkat és azt is, akit szeretünk?