Anyósom árnyékában – Egy anya vallomása a segítség súlyáról

– Anya, mikor jön már Marika mama? – kérdezte Luca, miközben a kanapén ugrált, és a kisöccse, Bence, már a cipőjét rángatta le a lábáról. A konyhában álltam, kevertem a levest, és közben a telefonomat néztem: Marika mama már tíz perce késik. Ez nem volt rá jellemző. Mindig pontos volt, mindig mosolygott, mindig hozott valami apróságot a gyerekeknek.

Az első pillanattól kezdve jóban voltunk. Amikor Zoli bemutatott neki, azt mondta: „Örülök, hogy végre valaki rendet tesz a fiam életében.” Nevettem, és úgy éreztem, mintha egy második anyát kaptam volna. Amikor megszülettek a gyerekek, Marika mama szinte azonnal felajánlotta, hogy segít. „Ne aggódj, drága, én is felneveltem kettőt, tudom, milyen nehéz.” Hálás voltam neki. Zoli sokat dolgozott, én pedig visszamentem részmunkaidőbe tanítani az iskolába. Marika mama minden hétköznap reggel jött, vitte Lucát oviba, Bencére vigyázott délig.

Aztán egy nap minden megváltozott.

Aznap is késve érkezett. Amikor belépett az ajtón, arca sápadt volt, szemei karikásak. – Jaj, bocsáss meg, kicsit elaludtam – mondta halkan. – Semmi baj – feleltem gyorsan, de valami furcsa érzés motoszkált bennem. Egész nap csendesebb volt a szokásosnál. Bence is észrevette: nem kacagott vele úgy, mint máskor. Délután, amikor hazaértem, Marika mama már az előszobában állt kabátban.

– Minden rendben? – kérdeztem tőle.
– Persze, csak egy kicsit fáradt vagyok – felelte.

Aznap este Zoli is észrevette.
– Anyám mintha nem lenne önmaga – mondta aggódva.
– Talán csak túl sok neki ez az egész – mondtam félhangosan.
– Ugyan már! Ő mindig mindent bír – legyintett Zoli.

De én nem tudtam elengedni a gondolatot. Másnap reggel felhívtam Marika mamát.
– Biztos vagy benne, hogy minden rendben? – kérdeztem tőle.
– Persze, drága. Csak… néha úgy érzem, mintha már nem lennék elég erős ehhez – mondta halkan.

Ez volt az első repedés a tökéletesnek hitt rendszerünkben. Elkezdtem figyelni rá: észrevettem, hogy egyre többször ül le pihenni, néha elfelejti Bence kedvenc meséjét elindítani. Egyik délután Luca odasúgta nekem:
– Marika mama ma majdnem sírt.

Akkor döntöttem el: beszélnem kell vele őszintén.

Egy péntek délután leültünk a konyhában. A gyerekek a szobában játszottak.
– Marika mama… Nem szeretném, ha túlterhelnéd magad miattunk – kezdtem bizonytalanul.
– Édes lányom… – sóhajtott nagyot. – Tudod, amikor felajánlottam a segítséget, tényleg úgy éreztem, hogy bírom. De mostanában… néha fáj mindenem. Néha úgy érzem, csak egy kis csendre vágyom. De nem akartam csalódást okozni nektek.

A szívem összeszorult. Hirtelen rájöttem: mennyire természetesnek vettem mindazt, amit értünk tett. Soha nem kérdeztem meg igazán, hogy neki milyen ez az egész.

– Sajnálom – mondtam könnyes szemmel. – Nem akartam kihasználni téged.
– Nem használtál ki – mosolygott fáradtan. – De talán most már ideje lenne egy kicsit magamra is gondolnom.

Aznap este Zolival veszekedtünk.
– Miért kell mindent neked megoldani? – csattant fel Zoli. – Anyám mindig is erős volt!
– De most már nem bírja! Nem látod? – kiabáltam vissza.
A gyerekek sírni kezdtek a szobában. Mindketten elhallgattunk.

A következő hetekben próbáltuk átszervezni az életünket. Zoli többet maradt otthon reggelente, én pedig néha otthonról dolgoztam. Marika mama ritkábban jött, de amikor itt volt, újra mosolygott. Néha elment sétálni a barátnőivel vagy csak olvasott otthon. A gyerekek eleinte hiányolták őt, de lassan megszokták az új rendet.

Egy este Luca odabújt hozzám:
– Anya, Marika mama most már boldogabb?
– Azt hiszem igen – feleltem halkan.

Azóta sokat gondolkodom azon: miért olyan nehéz kimondani az igazat egymásnak? Miért hisszük azt, hogy aki szeret minket, annak mindent bírnia kell? Vajon hány családban történik ugyanez nap mint nap?

Talán ha hamarabb észrevettem volna… Talán ha bátrabb lettem volna kérdezni…

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudjátok beszélni az ilyen dolgokat a családban? Vagy nálatok is inkább hallgat mindenki?