Hetvenévesen egyedül: Amikor a vér szerinti család hátat fordít – és a szeretet máshonnan érkezik
– Anikó, kérlek, gyere át ma este… Nem boldogulok egyedül – mondtam remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezembe temettem az arcomat. A szobában csend volt, csak az óra kattogása töltötte be a teret.
– Anyu, ne haragudj, de egész nap dolgoztam! Nem tudok minden este ott lenni! – vágott vissza a lányom türelmetlenül. – Majd holnap, ha lesz időm.
Letettem a telefont. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hetvenéves vagyok. Egyedül. És most már biztos vagyok benne: teher lettem Anikó számára.
Pedig mennyi mindent feladtam érte… Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor még csak hároméves volt. Akkoriban minden fillért beosztottam, hogy jusson cipőre, iskolatáskára, uzsonnára. Éjszakánként varrtam, hogy legyen pénz a számlákra. Soha nem panaszkodtam neki, mindig mosolyogtam, amikor rám nézett. Csak ő számított.
Aztán amikor Anikó tizenegy éves lett, megismertem Lajost. Ő volt az első férfi az életemben azóta, hogy elment az apja. Lajos kedves volt, figyelmes, és úgy éreztem, végre én is lehetek valaki mellett nő – nem csak anya. De Anikó hisztériás rohamot kapott minden alkalommal, amikor Lajos nálunk volt. Egy este sírva kérte: „Anya, ne szeresd őt jobban nálam!” Végül szakítottam Lajossal. Azóta sem volt senkim.
Most itt ülök ebben a régi zuglói panelban, ahol minden sarkon emlékek leselkednek rám. A falon Anikó gyerekkori rajzai, a polcon az első babája – mindent megőriztem. De ő már húsz éve férjnél van, három gyönyörű unokám van tőle – akiket alig látok. Csak fényképeken mosolyognak rám.
Tavaly télen kezdődött igazán nehézzé minden. Egyre többször betegedtem meg, fájtak az ízületeim, alig bírtam lemenni a boltba. Az orvos zsíros kenőcsöt írt fel és injekciókat – de ki adja be nekem? Anikó ápolónőként dolgozik a Szent Imre kórházban.
Egyik este újra felhívtam:
– Anikó, injekciókat kellene kapnom… Nem tudnál átjönni?
– Anyu! Nem vagyok ingyenes házi ápoló! Nekem is van családom! – csattant fel.
– De hát… félek egyedül beadni magamnak…
– Akkor hívj fel valakit! Vagy fizess egy nővérnek! Nekem nincs erre időm!
– Nincs pénzem…
– Akkor nem tudok segíteni! – mondta ridegen.
Aznap éjjel nem aludtam. Hajnalban elindultam a rendelőbe – két órával korábban, hogy biztosan odaérjek. A járda jeges volt, minden lépés fájt. Az emberek siettek mellettem, senki sem nézett rám.
A rendelőben egy fiatal nő szólított meg:
– Néni, minden rendben? Olyan szomorúnak tűnik…
Ránéztem: hosszú barna haja volt és meleg tekintete.
– Köszönöm… csak kicsit nehéz mostanában – motyogtam.
Ő leült mellém.
– Éva vagyok. Ha gondolja, segítek hazamenni.
Így kezdődött a barátságunk Évával. Kiderült: két házzal arrébb lakik, egyedül neveli kisfiát. Attól kezdve gyakran átjött hozzám: bevásárolt helyettem, segített takarítani, néha együtt főztünk lecsót vagy palacsintát. Néha csak ültünk és beszélgettünk az élet nagy dolgairól.
A születésnapomon egyedül ő jött el. Egy csokor tulipánt hozott és egy doboz házi sütit.
– Boldog születésnapot! – mondta mosolyogva. – Olyan vagy nekem, mintha az anyukám lennél…
A szívem majd’ megszakadt örömömben és fájdalmamban egyszerre.
Közben Anikóval egyre ritkábban beszéltem. Ha hívtam is, csak röviden válaszolt:
– Most nem érek rá! Majd visszahívlak!
De sosem hívott vissza.
Egy nap váratlanul betoppant hozzám:
– Anyu! Mi ez a pletyka a házban? Hogy valami idegen nő jár hozzád? Mit akar tőled?
– Ő Éva… Segít nekem…
– És mit adsz neki cserébe? Remélem nem pénzt!
– Nem adok semmit… Csak jólesik a társasága.
Anikó gyanakodva nézett rám:
– Vigyázz magadra! Az emberek kihasználják az öregeket!
Éva viszont sosem kért semmit. Sőt: amikor egyszer pénzt akartam adni neki bevásárlás után, megsértődött:
– Magdi néni! Én nem ezért segítek! Nekem is jól esik beszélgetni magával!
Az évek teltek. Egyre inkább úgy éreztem: Éva lett az igazi családom. Ő volt mellettem karácsonykor is – míg Anikóék vidékre utaztak a férje szüleihez.
Egy nap Éva sírva jött át:
– Magdi néni… Kilakoltatnak minket… Nem tudom mi lesz velünk…
Összeszorult a szívem. Tudtam: most rajtam a sor segíteni.
Hosszan gondolkodtam azon az éjszakán. A lakásom régóta csak teher volt számomra – túl nagy egyedül élni benne. Elhatároztam: Évára íratom a lakást végrendeletben.
Amikor ezt elmondtam neki, tiltakozott:
– Magdi néni! Ezt nem fogadhatom el!
– De igen! Maga volt mellettem akkor is, amikor a saját lányom hátat fordított nekem… Maga adott nekem újra reményt!
Végül elfogadta – de csak azzal a feltétellel, hogy amíg élek, velem maradnak.
Amikor ezt megtudta Anikó, dühösen hívott fel:
– Anyu! Hogy tehetted ezt?! Az én örökségemet adod oda egy idegennek?!
– Anikó… Te már régóta nem vagy mellettem…
– Ezért még megkeserülöd!
Letettem a telefont és sírtam. De most először nem magányból sírtam – hanem megkönnyebbülésből.
Éva és kisfia velem maradtak. Újra élettel telt meg a lakás: gyereknevetés hallatszott minden reggel, együtt főztünk vasárnaponként gulyást vagy rakott krumplit. Néha még Anikó unokái is átjöttek játszani Éva kisfiával – akkor Anikó is meglágyult kissé.
Most hetvenhárom éves vagyok. Már nem félek az egyedülléttől – mert tudom: családot nem csak vér szerint lehet találni.
Néha mégis elgondolkodom: vajon hol rontottam el? Miért lettem teher a saját lányomnak? És vajon hány idős ember él ma Magyarországon ugyanebben a magányban?
Mit gondoltok: tényleg csak a vér szerinti kötelék számít? Vagy lehet-e valaki másból igazi család? Várom a véleményeteket…