„Anyám, miért tetted ezt?” – Egy anya vallomása a családi szakadásról

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta Gergő, miközben a bejárati ajtóban állt, és döbbenten nézte, ahogy a bőröndjét leteszem a lábtörlőre. A szívem vadul vert, a kezem remegett, de nem engedhettem meg magamnak, hogy most visszakozzak.

– De igen, Gergő. Mostantól itt nem lakhatok tovább veled. – A hangom halk volt, de határozott. A lépcsőházban visszhangzottak a szavaim, mintha az egész ház hallaná, ahogy végre kimondom azt, amit évek óta magamban tartogattam.

A fiam arca eltorzult a haragtól és értetlenségtől. – Miért? Miért pont most? – kérdezte, de én csak megráztam a fejem.

– Mert elegem lett abból, hogy minden nap félnem kell tőled. Hogy soha semmi nem elég jó neked. Hogy úgy beszélsz velem, mintha semmit sem érnék.

Aztán becsuktam az ajtót. A kulcsot is elfordítottam. A csend olyan vastag volt, hogy szinte fojtogatott.

Aznap este a menyemhez, Katához költöztem. Ő volt az egyetlen, aki megértette, min megyek keresztül. Amikor beléptem hozzájuk, csak annyit mondott: – Végre.

Kata és én mindig közel álltunk egymáshoz. Amikor Gergő elvette őt, reméltem, hogy majd ő lesz az, aki megváltoztatja a fiamat. De Gergő csak egyre zárkózottabb és dühösebb lett. A házban állandó volt a feszültség; minden apróság miatt kiabált velem vagy Katával. Néha úgy éreztem magam, mint egy cseléd a saját otthonomban.

A férjem, László halála után minden megváltozott. Ő volt az egyetlen, aki képes volt lecsillapítani Gergőt. László magas volt, barna szemű és mindig nyugodt. Ha Gergő elvesztette a fejét, csak ránézett az apja, és máris visszavett. De amikor László meghalt – hirtelen szívroham vitte el –, Gergő teljesen elveszett. És én is.

Az első hónapokban még próbáltam megérteni őt. Hiszen mindketten gyászoltunk. De ahogy teltek az évek, Gergő egyre inkább rám zúdította a haragját. Ha nem volt vacsora időben az asztalon, ha nem talált tiszta inget reggel – mindenért én voltam a hibás.

– Anya! Hányszor mondtam már, hogy ne mosd össze a fehérjeimet a színesekkel? – ordította egyik reggel.

– Bocsánat, Gergő – suttogtam, miközben próbáltam elrejteni a könnyeimet.

Kata sokszor próbált közbelépni.

– Gergő, ne beszélj így anyáddal! – szólt rá egyszer.

– Te ebbe ne szólj bele! – vágta rá Gergő dühösen.

Akkor láttam először Katán azt a félelmet, amit én is éreztem minden nap.

A család többi tagja sosem értette meg igazán, mi történik nálunk. A nővérem szerint túl érzékeny vagyok.

– Jaj, Zsuzsa, minden fiú ilyen! Majd kinövi! – mondta mindig.

De Gergő nem nőtte ki. Sőt. Egyre rosszabb lett.

A fordulópont egy vasárnap délután jött el. Ebéd után Gergő megint kiabálni kezdett velem valami jelentéktelen dolog miatt. Kata rám nézett könnyes szemmel.

– Zsuzsa néni… ezt nem érdemli meg senki – suttogta.

Akkor döntöttem el: elég volt.

Aznap este összepakoltam Gergő holmiját. Nem volt könnyű. Minden pólóval egy emlék jött elő: amikor kicsi volt és hozzám bújt; amikor először ment iskolába; amikor Lászlóval együtt fociztak a kertben… De most már nem az a kisfiú volt. Most már egy dühös férfi állt előttem, aki sosem tanulta meg tisztelni másokat.

Amikor kitessékeltem a holmiját az ajtón, tudtam: most vagy soha.

A következő napokban mindenki bolondnak nézett. Az unokatestvérem felhívott:

– Zsuzsa, mit művelsz? Hogy tehetted ezt a saját fiaddal?

– Nem tudod, min mentem keresztül – válaszoltam halkan.

A szomszédok is összesúgtak mögöttem a lépcsőházban. Kata anyja is furcsán nézett rám.

De Katával végre nyugodtan tudtam aludni. Este teát főztünk, beszélgettünk. Ő is elmesélte, mennyire nehéz neki Gergő mellett élni.

– Néha úgy érzem, mintha ketten lennénk ellene – mondta Kata szomorúan.

– Nem vagy egyedül – válaszoltam neki. – Én sem vagyok már egyedül.

Azóta eltelt három hónap. Gergő egyszer sem keresett. Néha látom az utcán; elfordítja a fejét. Fáj… de már nem annyira, mint régen.

Sokan azt mondják: egy anya sosem fordíthat hátat a fiának. De én úgy érzem: ha mindig csak tűrünk, sosem lesz változás.

Most először érzem magam szabadnak hosszú évek után. Kata is kezd újra mosolyogni. Néha együtt sétálunk a Duna-parton; nézzük a vizet és hallgatunk.

Csak azt bánom, hogy nem voltam elég bátor korábban kiállni magamért és Katáért is.

Vajon hányan élnek még így csendben szenvedve Magyarországon? Meddig kell tűrnünk? És vajon van-e visszaút egy ilyen döntés után?