Ne siess a házassággal, Emese! – Egy menyasszony menekülése a vőlegénye zsarnoki családjától
– Emese, miért nincs még kész a reggeli? – hallottam Zsolt hangját a hálószobából, miközben a palacsintatésztát kevertem a konyhában. Az órára pillantottam: hajnali fél hat volt. Még csak most kezdődött a nap, de máris úgy éreztem, mintha valami ólomsúly nehezedne a mellkasomra.
Zsolt, a vőlegényem, még mindig az ágyban feküdt, de az anyja, Ilona néni már a konyhaajtóban állt, karba tett kézzel figyelt. – Tudod, Emese, nálunk a családban mindig mindenki időben reggelizik – mondta szigorúan. – És Zsolt szereti, ha a palacsinta vékony és ropogós. Remélem, nem felejtetted el.
Nem felejtettem el. Az elmúlt hónapokban mindent megtettem, hogy megfeleljek ennek a családnak. Minden hétvégén náluk ebédeltünk, minden ünnepen ott voltam, és minden alkalommal újabb és újabb elvárásokkal szembesültem. Zsolt apja, László bácsi mindig azt mondta: „Egy jó menyasszony tudja, hol a helye.”
A palacsinták lassan sültek. Próbáltam nem remegni, miközben Ilona néni a hátam mögött állt. – Tudod, Emese – kezdte halkan –, Zsoltnak fontos, hogy minden tökéletes legyen az esküvőn. Remélem, nem fogsz csalódást okozni neki.
A szívem összeszorult. Vajon tényleg csak ennyi vagyok? Egy lány, aki palacsintát süt és próbál nem csalódást okozni? Amikor Zsolt végre felkelt és leült az asztalhoz, mosolyogva tettem elé a tányért. – Jó étvágyat! – mondtam halkan.
De ő csak bólintott, és belemerült a telefonjába. Ilona néni leült mellé, és elkezdte sorolni az esküvői teendőket: „A virágokat már megrendeltük, de még nem tudom, hogy a torta elég nagy lesz-e. És Emese, ne felejtsd el: a vendégek között ott lesznek Zsolt kollégái is. Nem szeretném, ha valami kínos történne.”
Aznap reggel munkába menet végig azon gondolkodtam: vajon tényleg ezt akarom? A kolléganőm, Judit már az irodában várt rám. – Megint korán jöttél? – kérdezte mosolyogva.
– Nem tudtam aludni – vallottam be fáradtan.
– Mi van veled mostanában? Régen mindig vidám voltál…
Sóhajtottam. – Csak sok a stressz az esküvő miatt.
Judit rám nézett: – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Nem úgy tűnsz…
Nem tudtam válaszolni. Az egész napot úgy töltöttem el, mintha valaki más életét élném. Délután Zsolt felhívott: – Anyám mondta, hogy ma este is nálunk vacsorázunk. Ne késs el!
Este újra ott ültem Ilona néniék nappalijában. A vacsora alatt László bácsi arról beszélt, hogy milyen fontos a családi összetartás. – Egy házasság nem csak két emberről szól – mondta komoran –, hanem két családról is.
A vacsora után Ilona néni félrehívott: – Emese, szeretném, ha holnap elmennél velem a templomba egyeztetni az esküvő részleteit. Zsoltnak fontos, hogy minden tökéletes legyen.
Hazafelé menet Zsolt rám nézett az autóban: – Anyám csak jót akar nekünk. Ne vedd magadra.
– De mi van azzal, amit én akarok? – kérdeztem halkan.
– Most nem ez számít – felelte türelmetlenül. – Majd később…
Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Arra gondoltam: vajon tényleg boldog leszek így? Vajon tényleg ez az én utam?
Másnap reggel újra palacsintát sütöttem. Ilona néni már ott állt mögöttem.
– Emese, remélem tudod, hogy nagy felelősség lesz Zsolt feleségének lenni. Nálunk mindenki számít rád.
A kezem remegett. Egy pillanatra megálltam, és mély levegőt vettem.
– Ilona néni… én… én nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom.
Ilona néni arca megkeményedett: – Most már nincs visszaút! Az egész család várja ezt az esküvőt!
Aznap délután Judit újra megkérdezte: – Mi lenne, ha egyszer végre magadra gondolnál?
Hazamentem. Zsolt nem volt otthon. Leültem az ágy szélére és sírtam. Aztán felálltam, elővettem egy papírt és írni kezdtem:
„Kedves Zsolt! Sajnálom… Nem tudom tovább csinálni. Szeretlek, de elveszítettem önmagam ebben az egészben.”
A levelet letettem az asztalra. Felhívtam Juditot: – Segítenél nekem? El kell mennem innen egy időre.
Aznap este elhagytam Zsoltot és a családját. Nem tudtam, mi vár rám, de először éreztem azt, hogy talán végre önmagam lehetek.
Most itt ülök egy kis albérletben Budán és azon gondolkodom: Vajon tényleg csak egy esélyünk van a boldogságra? Vagy néha pont az a bátorság kell hozzá, hogy nemet mondjunk arra, amit mindenki más elvár tőlünk?