A tökéletes meny – vagy mégsem?

– Most komolyan, Zsuzsa, nem lehetne egy kicsit gyorsabban menni? – szólalt meg az anyósom a hátsó ülésről, miközben a szélvédőn patakokban folyt az eső. Az órára pillantottam: még húsz perc volt a vonat indulásáig, de a forgalom állt. Az apósom sóhajtott egyet, majd csendben hozzátette: – Amikor Klári vitt minket, sosem késtünk el.

Klári. A „tökéletes” nő. A sógornőm, akihez mindig hasonlítanak. Ő az, aki sosem felejt el semmit, mindig mosolyog, és minden vasárnap házi rétest süt. Én viszont csak Zsuzsa vagyok: harmincnégy éves, kétgyerekes anya, aki próbálja egyensúlyozni a munkát, a gyerekeket és a férje családját – akik sosem elégedettek semmivel.

Aznap reggel már az indulás is feszültséggel indult. A férjem, Gábor – aki tizenkét évvel fiatalabb a bátyjánál és nyolc évvel a nővérénél – épp csak egy puszit nyomott az arcomra, mielőtt elrohant dolgozni. Egyedül maradtam az anyósommal és apósommal, akik már a bejárati ajtónál várták, hogy vigyem őket a Keleti pályaudvarra.

– Ugye nem felejtetted el a bőröndöt? – kérdezte az anyósom gyanakvóan.
– Nem, már betettem a csomagtartóba – válaszoltam halkan.
– Klári mindig kétszer ellenőrizte – jegyezte meg az apósom.

A gyomrom görcsbe rándult. Az egész út alatt úgy éreztem magam, mintha vizsgáztatnának. Az anyósom minden sarkon megjegyezte, hogy „Klári itt balra ment volna”, vagy „Klári mindig tudta, hol van parkolóhely”. Az apósom pedig csendben bólogatott hozzá.

A piros lámpánál végül nem bírtam tovább. Félreálltam az út szélén, és remegő hangon megszólaltam:
– Tudják mit? Hívják fel Klárit! Hívják azt a tökéletes nőt, aki sosem hibázik! Én nem vagyok Klári. Soha nem is leszek.

Csend lett. Az anyósom döbbenten nézett rám, az apósom zavartan piszkálta a kabátja gombját.

– Zsuzsa, mi csak segíteni akarunk – mondta végül halkan az anyósom.
– Segíteni? – nevettem fel keserűen. – Minden nap azt érzem, hogy kevés vagyok maguknak. Hogy bármit teszek, mindig lesz valaki jobb nálam.

Az eső egyre erősebben kopogott az ablakon. A gyerekek képe villant fel előttem: ahogy reggel sírnak, mert sietni kell; ahogy este fáradtan összebújunk a kanapén. Vajon ők is így fognak majd egyszer érezni? Hogy sosem elég jók?

Az anyósom halkan felsóhajtott:
– Tudod, Zsuzsa… mi csak félünk attól, hogy elveszítjük a családot. Klári mindig mindent kézben tartott. Amióta ő elköltözött Németországba, mintha minden szétesett volna.

Az apósom bólintott:
– Nem akarunk terhet rakni rád. Csak… nehéz megszokni az újat.

Ekkor először láttam rajtuk bizonytalanságot. Nem voltak már azok a mindentudó szülők; csak két idős ember, akik félnek az elmúlástól és kapaszkodnak abba, ami ismerős.

– Én sem vagyok tökéletes – mondtam csendesen. – De szeretem Gábort. És szeretném, ha engem is elfogadnának olyannak, amilyen vagyok.

Hosszú csend következett. Végül az anyósom megszorította a kezem:
– Próbálkozunk, Zsuzsa. Csak adj nekünk időt.

Elindultunk tovább a pályaudvar felé. A vonatot éppen elértük. Az anyósom búcsúzóul megölelt – először mióta ismerem.

Hazafelé vezetve könnyek csorogtak le az arcomon. Vajon tényleg lehetséges elfogadni egymást hibákkal együtt? Vagy örökké ott maradnak köztünk azok a láthatatlan elvárások?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell próbálkozni ahhoz, hogy végre elég jók legyünk valakinek?”