„Elvetted tőlem a fiamat” – Egy magyar nagymama vallomása a családi áldozatokról és sebekről
– Anya, kérlek… nem bírom tovább! – zokogta a telefonba a lányom azon a dermesztő decemberi éjszakán. A szívem összeszorult, ahogy hallgattam a remegő hangját. Réka mindig erős volt, legalábbis annak mutatta magát. De most, amikor Antoska már másfél éves volt, és az apja rég eltűnt az életükből, Réka egyedül maradt a pesti albérletben, két munka között vergődve.
– Gyere haza, kicsim – suttogtam. – Majd segítek. Antoska nálam lehet, amíg te dolgozol. Nem hagylak magadra.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem az ablakban, néztem a hóesést és próbáltam elképzelni, milyen lehet huszonöt évesen egyedül maradni egy kisgyerekkel. Másnap reggel Réka megérkezett. Karikás szemekkel, összegörnyedve cipelte be Antoskát a házba. A kisfiú rám mosolygott, és abban a pillanatban tudtam: mindent meg fogok tenni érte.
Az első hónapok nehezek voltak. Réka reggelente sírva indult vissza Budapestre dolgozni, én pedig újra babaruhákat mostam, főztem, altattam. A faluban mindenki tudta, hogy az unokám nálam van. Néhányan sajnáltak, mások suttogtak mögöttem: „Lám-lám, Réka is úgy járt, mint annyi más fiatal.” De én nem törődtem velük. Antoska volt a mindenem.
Ahogy múltak az évek, Réka egyre ritkábban jött haza. Előléptették egy nagy cégnél, új barátai lettek. Hétvégente néha meglátogatott minket, de mindig sietett vissza Pestre. Antoska engem hívott mamának és anyának is. Próbáltam helyrehozni ezt: – Ő az anyukád – mondogattam neki –, én csak a nagymamád vagyok.
De a gyerekek szíve nem hazudik. Amikor Réka elment, Antoska sírt utána, de hozzám bújt vigasztalásért.
Egyik nyáron Réka bejelentette: – Anya, úgy döntöttem, hogy mostantól többet leszek itthon. Szeretném visszakapni a fiamat.
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Visszakapni? Hiszen soha nem vettem el tőle! Csak segítettem…
Az első hetekben mindenki feszült volt. Réka próbált főzni Antoskának, de a kisfiú csak turkált az ételben. Este sírt, hogy velem akar aludni. Réka egyre ingerültebb lett.
– Elvetted tőlem a gyerekemet! – tört ki belőle egy este. – Anyának hisz téged! Én csak egy idegen vagyok neki!
– Nem akartam… – dadogtam könnyek között. – Csak segítettem neked…
– Segítettél? Vagy inkább elvetted tőlem azt az egyetlen dolgot, ami igazán fontos volt?
A faluban újra elkezdtek beszélni rólunk. „Réka most már hazajár? Vajon mi lesz az unokával?” A templomban is éreztem a tekinteteket magamon.
Antoska összezavarodott lett. Egyik nap azt mondta: – Mama, miért sír anya esténként?
Nem tudtam mit felelni.
Réka végül visszaköltözött Pestre. Antoskát magával vitte. Az első hetekben minden este felhívott: – Mama, mikor jössz értem? – kérdezte sírva.
Réka is hívott néha: – Anya, mit csináljak? Nem hallgat rám… Nem szeret úgy, mint téged…
– Adj neki időt – mondtam halkan –, és magadnak is.
Most már három éve annak a veszekedésnek. Antoska lassan iskolás lesz. Ritkán látom őket. Réka újra dolgozik, de már nem olyan boldog, mint régen. Én pedig minden este azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset?
Vajon lehet-e jól szeretni valakit úgy, hogy közben ne vegyük el tőle azt, ami igazán fontos? Ti mit tettetek volna a helyemben?