A tökéletesség házában, káoszban a szívem – Egy lány útja önmagához

– Miért nem tudsz végre úgy viselkedni, mint egy rendes lány? – csattant fel anyám hangja, miközben a nappali sarkában álltam, összeszorított ököllel. A kristálycsillár fénye ridegen csillant meg a könnycseppeken, amik már majdnem kibuggyantak a szememből. Apám újság mögé rejtőzött, mintha nem is lenne ott, csak a szemüvege csillanása árulta el, hogy figyel.

– Mert nem akarok olyan lenni, mint te! – szakadt ki belőlem a mondat, amit évek óta próbáltam elfojtani. Anyám arca megkeményedett, mintha egy pillanat alatt jéggé fagyott volna minden érzelem benne.

Gyerekkorom óta a tökéletesség házában éltem. A kertben minden bokor szabályosra volt nyírva, a házban soha egy porszem sem volt. A napirendünk katonásan pontos volt: reggel hatkor kelés, hétkor reggeli, nyolckor indulás az iskolába. Minden vasárnap templom, minden szombaton nagytakarítás. Anyám, Varga Ilona, a helyi általános iskola igazgatónője volt, apám, Varga László, könyvelőként dolgozott egy budapesti cégnél. Az életükben minden a szabályokról szólt – és arról, hogy én is ezek szerint éljek.

A gimnáziumban kitűnő tanuló voltam, zongoraórákra jártam, és minden évben én vittem haza az iskolai versenyek díjait. De soha nem éreztem magam elég jónak. Ha ötöst kaptam matekból, anyám csak annyit mondott: „Remélem, ez nem csak szerencse volt.” Ha első lettem az irodalmi pályázaton: „Majd meglátjuk, mit hoz a következő forduló.”

A barátaim irigyeltek a „tökéletes családért”, de ők nem látták a vasárnap esti veszekedéseket, amikor anyám a fejemhez vágta: „Nem ezért dolgoztunk ennyit apáddal!” vagy amikor apám csendben kiment a kertbe cigarettázni, hogy ne kelljen hallania minket.

Tizenhét évesen kezdtem el először igazán lázadni. Egyik este titokban elmentem egy koncertre a barátnőmmel, Rékával. Amikor hazaértem, anyám már az ajtóban várt. – Hol voltál? – kérdezte ridegen.

– Kellett egy kis levegő – feleltem halkan.

– A levegőt itthon is megkaphatod. Itt nincs helye ilyen viselkedésnek! – mondta, és becsapta mögöttem az ajtót.

Aznap este először gondoltam arra komolyan: talán soha nem fogok megfelelni nekik. Talán nem is kellene próbálnom.

Az érettségi évében minden egyre feszültebb lett. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy jogi egyetemre jelentkezzek. – Az orvoslás vagy a jogászi pálya való neked – mondogatta újra és újra. Én viszont mindig is tanár szerettem volna lenni – magyar szakos tanár. Szerettem olvasni, verseket írni, gyerekekkel foglalkozni. De ezt soha nem mertem kimondani otthon.

Egyik este Réka hívott fel: – Nóri, gyere át hozzánk! Anyuék sütit sütnek, és beszélgetünk egy jót.

Átmentem hozzájuk, és ott ülve a meleg konyhában rájöttem: más családokban lehet nevetni, lehet hibázni anélkül, hogy valaki megszégyenítene. Hazafelé menet elhatároztam: kiállok magamért.

Másnap reggelinél letettem az asztalra az egyetemi jelentkezési lapot.

– Magyar szakra jelentkezem Szegedre – mondtam határozottan.

Anyám arca eltorzult a dühtől: – Hálátlan vagy! Mi mindent megtettünk érted! Ezért dolgoztunk éjjel-nappal?

Apám csak csendben nézett rám: – Biztos vagy benne? – kérdezte halkan.

– Igen – feleltem remegő hangon.

Aznap este anyám nem szólt hozzám. Napokig tartott ez a néma háború. Apám próbált közvetíteni: – Ilona, hagyd dönteni! – de anyám hajthatatlan volt.

A felvételi után hónapokig feszült volt a légkör otthon. Amikor megjött az értesítés, hogy felvettek Szegedre, anyám csak ennyit mondott: – Remélem, tudod, mit csinálsz.

Az első év nehéz volt. Egyedül laktam egy albérletben, kevés pénzből éltem. Sokszor sírtam esténként a párnába. De először éreztem azt is: szabad vagyok. Barátokat szereztem, akik elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Elkezdtem írni egy blogot az érzéseimről – meglepően sokan olvasták és írtak nekem hasonló történeteket.

Karácsonykor hazamentem. Anyám még mindig távolságtartó volt, de amikor meglátta az indexemet tele jó jegyekkel és azt is megtudta, hogy diákmunkából tartom fenn magam, valami megváltozott benne.

Egy este leült mellém a konyhában:
– Nóri… talán túl szigorú voltam veled. Csak azt akartam, hogy boldog légy…

Először láttam könnyet a szemében.

– Anya… én csak azt szeretném, ha elfogadnál olyannak, amilyen vagyok – mondtam halkan.

Megöleltük egymást. Nem oldódott meg minden varázsütésre, de valami elkezdett gyógyulni bennünk.

Most már tanárként dolgozom egy vidéki gimiben. Néha még mindig hallom anyám hangját a fejemben: „Lehetnél jobb is…” De már tudom: nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy boldog legyek.

Vajon hányan élünk még mindig mások elvárásai szerint? Mikor jön el az a pillanat, amikor végre merünk önmagunk lenni?