Szabadság ára: Egy anya bátor döntése

– Elég volt, Gergő! – kiáltottam, miközben a kabátját és a cipőjét az előszobába hajítottam. A kezem remegett, a szívem úgy kalapált, mintha mindjárt kiszakadna a mellkasomból. Gergő, a fiam, döbbenten állt az ajtóban, arcán keveredett a harag és a hitetlenkedés.

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte, de már nem volt benne igazi meglepetés. Az utóbbi hónapokban minden napunk veszekedéssel telt. Mióta az apja meghalt, mintha minden haragját rám zúdította volna. Én pedig csak tűrtem, mert azt hittem, ez a dolgom.

A férjem, László, mindig is karizmatikus ember volt. Mindenki szerette, a család összetartó ereje volt. Amikor öt éve egy hirtelen szívroham elvitte, úgy éreztem, mintha egy hatalmas lyuk tátongana bennem. Gergő akkoriban még egyetemista volt, én pedig próbáltam mindent megadni neki, hogy ne érezze az apja hiányát. De valahogy sosem sikerült elég jónak lennem.

Az évek alatt Gergő egyre inkább elvárta, hogy körülötte forogjon minden. Ha nem főztem meg a kedvencét, ha nem mostam ki időben az ingét, ha nem szóltam hozzá kedvesen – mindezekért rendre megszégyenített. Eleinte csak szóban bántott, később már az ajtókat is csapkodta. A család többi tagja – főleg a nővérem, Ágnes – mindig azt mondta: „Judit, ez csak a gyász. Majd kinövi.” De nem nőtte ki.

Aztán jött az a nap, amikor Gergő menyasszonya, Eszter – akit mindig is nagyon szerettem – sírva hívott fel: „Judit néni, nem bírom tovább! Gergő velem is úgy beszél, mint egy kutyával.” Akkor valami átkattant bennem. Rájöttem, hogy nemcsak magamat hagyom bántani, hanem egy másik nőt is.

Aznap este leültem Gergővel beszélgetni. Próbáltam nyugodt maradni.

– Fiam, ezt így nem lehet tovább csinálni. Nem vagyok a szolgád.

– Ne kezd már te is! – vágott vissza gúnyosan. – Apa sem panaszkodott soha.

– Apa más volt – mondtam halkan. – Ő szeretett minket.

Gergő csak legyintett és becsapta maga mögött az ajtót. Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban döntöttem el: vége. Nem hagyom magam tovább megalázni.

Másnap reggel összepakoltam Gergő holmiját és kitettem az ajtó elé. Amikor hazaért és meglátta, először csak állt némán. Aztán ordítani kezdett:

– Hogy teheted ezt velem? Az anyám vagy!

– Igen – mondtam csendesen –, de először is ember vagyok.

Aznap este Eszterhez költöztem. Ő sírva ölelt át:

– Köszönöm, hogy kiálltál magadért… és értem is.

A családom persze felbolydult. Ágnes naponta hívott:

– Judit, hát hogy tehetted ezt a saját fiaddal? Egy anya mindent elvisel!

De én már nem akartam mindent elviselni. Életemben először úgy éreztem: szabad vagyok. Eszterrel esténként teát főztünk, beszélgettünk az életünkről. Ő is mesélt a gyerekkoráról, arról, mennyire félt attól, hogy Gergő egyszer tényleg olyanná válik, mint az apja árnyékában élő férfiak.

Néha persze elbizonytalanodtam. Egy este Eszter megkérdezte:

– Judit néni, nem bánja?

– Csak azt bánom – feleltem –, hogy nem tettem meg hamarabb.

A faluban hamar elterjedt a hír. A szomszéd Marika néni is odasúgta a boltban:

– Hát Juditka, maga aztán bátor asszony! De mi lesz most?

Nem tudtam válaszolni. Mert tényleg: mi lesz most? Vajon Gergő valaha megérti majd, hogy amit tettem, érte is tettem? Vajon a családom valaha elfogadja majd az új életemet?

Egyik este Eszterrel ültem a teraszon és néztem a naplementét.

– Tudja – mondta halkan –, maga példát mutatott nekem. Hogy lehet nemet mondani annak is, akit szeretünk… ha muszáj.

Elmosolyodtam és megsimogattam a kezét.

– Néha az igazi szeretet az, ha hagyjuk a másikat tanulni a hibáiból… még ha fáj is.

Most itt ülök ebben az új életben – félelemmel és reménnyel tele. Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg lehet újrakezdeni ötven felett?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig kell tűrnie egy anyának? Várom a gondolataitokat…