Összetört álmok: Egy házasság árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem! – kiáltottam Gáborra, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán csésze megremegett, ahogy a kezem is. A lányunk, Lilla, épp a szobájában rajzolt, mit sem sejtve arról, hogy a világunk éppen most omlik össze.

Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, és nem nézett rám. – Sajnálom, Zsuzsa – mondta halkan. – Nem akartam, hogy így derüljön ki.

A szavak visszhangzottak bennem. Tizenkét év. Tizenkét évig hittem abban, hogy mi vagyunk az a család, akire mindenki felnéz. A barátaink irigyeltek minket: Gábor mindig időben hazaért, sosem felejtette el a születésnapomat vagy a házassági évfordulónkat. Mindenki azt mondta, szerencsés vagyok.

De most minden hazugságnak tűnt. Az apró jelek – az elhallgatott telefonhívások, a hirtelen elintéznivalók munka után – mind értelmet nyertek. A szívem összeszorult, ahogy rájöttem: nem csak engem csapott be, hanem Lillát is.

– Ki az? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem számít – felelte Gábor. – Már vége.

– Nekünk is vége van? – kérdeztem vissza.

Csend lett. Csak a hűtő zúgása töltötte be a teret. Gábor végül felnézett rám, és a szemében láttam valamit, amit sosem akartam látni: közönyt.

– Lilla miatt maradok – mondta. – Nem akarom, hogy sérüljön.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hát ennyi volt? Egy évtizednyi közös emlék, nevetés, veszekedés és kibékülés után csak egyetlen ok maradt: a lányunk.

Aznap este nem tudtam aludni. Hallgattam Gábor egyenletes lélegzetét a másik oldalon, és azon gondolkodtam, hol rontottam el. Talán túl sokat dolgoztam? Talán nem figyeltem rá eléggé? De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor Lillával együtt vártuk haza vacsorára, amikor együtt nevettünk egy régi magyar filmen, vagy amikor a Balaton-parton sétáltunk kéz a kézben.

Másnap reggel Lilla vidáman szaladt hozzám: – Anya, ma megyünk fagyizni?

Ránéztem Gáborra. Ő bólintott, mintha minden rendben lenne. Aztán elment dolgozni, és én ott maradtam Lillával és az összetört illúzióimmal.

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor ugyanúgy hazajött időben, de már nem nézett rám úgy, mint régen. Az érintése hideg volt, a beszélgetéseink felszínesek. Próbáltam erős maradni Lilla miatt – nem akartam, hogy érezze a feszültséget –, de ő is megérezte a változást.

Egy este Lilla odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, miért vagy szomorú?
– Nem vagyok szomorú, kicsim – hazudtam neki.
– De látom rajtad. Apa is más lett.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt, és hagytam, hogy a könnyeim belefolyjanak a hajába.

A családunk semmit sem vett észre. Anyám mindig azt mondta: „Gábor rendes ember.” A testvérem, András szerint „minden házasságban vannak hullámvölgyek”. De senki sem tudta igazán, mi zajlik bennem.

Egy nap elmentem egy barátnőmhöz, Katához. Ő volt az egyetlen, akinek mindent el mertem mondani.
– Zsuzsa, nem maradhatsz így! – mondta határozottan. – Megérdemled, hogy boldog légy!
– De mi lesz Lillával? Nem akarom, hogy szenvedjen.
– Hidd el, jobban fog szenvedni egy hazugságban élve – felelte Kata.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb lenne-e Lillának két külön élő szülővel? Vagy jobb egy rideg családban felnőnie?

Az idő telt. Egyre nehezebb lett elviselni Gábor közönyét. Egy este vacsora közben Lilla megkérdezte:
– Anya, apa szeret még téged?
Gábor felkapta a fejét. Éreztem a feszültséget a levegőben.
– Persze hogy szeretlek anyát – mondta gyorsan.
De én tudtam az igazat. És Lilla is érezte.

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.
– Nem tudom ezt tovább csinálni – mondtam neki. – Nem akarok hazugságban élni.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte fáradtan.
– El kell válnunk. Lilla miatt is. Hogy lássa: lehet újrakezdeni.

Gábor csak bólintott. Nem harcolt már értünk.

A válás nehéz volt. Anyám sírt, András dühös lett Gáborra. Lilla csendesebb lett egy időre, de lassan visszatért belé az életkedv. Együtt tanultunk meg újra nevetni: csak mi ketten.

Néha még mindig eszembe jutnak a régi idők. A közös karácsonyok, balatoni nyarak… De már nem fáj annyira. Tudom, hogy erősebb lettem ettől az egésztől.

Most itt ülök az üres lakásban egy bögre teával a kezemben, és arra gondolok: vajon tényleg jobb lett volna hazugságban élni? Vagy így helyesebb? Ti mit tennétek a helyemben?