„Mama azt mondta, hogy be kell adni az otthonba” – Egy nagymama harca a családjáért

– Mama, anya azt mondta, hogy be kell adni az otthonba. – A kis Lili hangja remegett, ahogy a játszótér szélén, a padon ülve hozzám bújt. A szívem egy pillanatra megállt. A kezemmel ösztönösen megsimogattam a haját, de a gondolataim már messze jártak.

Nem lehet, hogy ezt csak úgy kitalálta volna. Lili sosem hazudik, főleg nem ilyen komoly dolgokról. Aznap délután, amikor mentem érte az óvodába, még boldog voltam. Az új lakás kulcsa a zsebemben, a tavaszi napfényben csillogó ablakok, a friss festékszag – mind azt ígérték, hogy végre lesz egy kis nyugalmam. Két évig spóroltam minden fillért, hogy el tudjam adni a vidéki házat, és vehessek egy kis lakást Budapesten. Egyedül maradtam, miután István meghalt, de mindig azt hittem, a gyerekeim majd mellettem lesznek.

– Biztos félreértetted, kicsim – próbáltam mosolyogni Lilinek, de belül már éreztem a pánikot. – Anya és apa csak viccelődtek.

– Nem vicceltek – rázta meg a fejét komolyan. – Azt mondták, hogy túl sokat vagy nálunk, és hogy fárasztó vagy.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Tényleg ennyire terhükre vagyok? Hiszen csak segíteni akartam: főztem rájuk, vigyáztam Lilire, amikor dolgoztak, és sosem kértem semmit cserébe.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam az egyszobás lakásban, ahol minden tárgy új volt és idegen. A telefonomat szorongattam: írjak rá Évára? Kérdezzek rá nyíltan? Vagy csak képzelődöm?

Másnap reggel Éva hívott.

– Anya, ráérsz ma délután? Át tudnál jönni? – kérdezte fáradt hangon.

– Persze, kicsim – válaszoltam gyorsan. – Sütök egy kis túrós batyut is Lilinek.

Amikor átértem hozzájuk, éreztem a feszültséget a levegőben. Zoltán épp az újságot olvasta, Éva pedig idegesen pakolta a mosogatógépet.

– Lili mondott valamit tegnap – kezdtem óvatosan. – Hogy ti… hogy szóba került az otthon.

Éva arca elvörösödött.

– Anya, ez most komoly? Egy öt éves gyerek fantáziálása miatt kérsz számon minket?

– Nem számonkérés… Csak szeretném tudni, hogy igaz-e.

Zoltán letette az újságot.

– Nézd, anyuka – szólalt meg halkan –, nagyon szeretünk téged, de tényleg sokszor nehéz összeegyeztetni mindent. Éva is fáradt, én is sokat dolgozom… Néha csak jó lenne egy kis nyugalom.

Éva közbevágott:

– Nem arról van szó, hogy nem szeretünk! Csak… néha úgy érezzük, mintha még mindig nekünk kellene vigyázni rád. És most már nekünk is van saját családunk.

A torkomban gombóc nőtt. Próbáltam nem sírni.

– Sajnálom, ha terhet jelentek – suttogtam. – Nem akartam soha…

Éva odalépett hozzám és átölelt.

– Anya, ne haragudj! Csak néha túl sok minden szakad ránk. Nem akarunk otthonba adni! Csak… néha kellene egy kis tér.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért érzem magam feleslegesnek? Egész életemben dolgoztam: tanítottam az iskolában harminc évig, felneveltem két gyereket, ápoltam Istvánt a haláláig. Most pedig úgy érzem magam, mint egy bútordarab, amit ide-oda tologatnak.

A következő hetekben próbáltam kevesebbet menni hozzájuk. Lili hiányzott – ő mindig ragaszkodott hozzám –, de féltem is: ha túl sokat vagyok velük, tényleg megunják a jelenlétemet? Egyik este Lili felhívott videón.

– Mama, miért nem jössz már át? Hiányzol! – kérdezte könnyes szemmel.

– Kicsim, most sok dolgom van… De majd hamarosan találkozunk!

Letettem a telefont és sírtam. A magány lassan bekúszott minden napomba: reggelente már nem volt kiért felkelni korán; nem kellett főzni senkinek; nem kellett mesét olvasni esténként.

Egy vasárnap Éva váratlanul becsöngetett hozzám.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte zavartan.

Leültünk a konyhaasztalhoz. Éva sokáig hallgatott.

– Rájöttem valamire – mondta végül halkan. – Amióta kevesebbet vagy velünk, Lili egyre szomorúbb. És én is… hiányzol nekünk. Talán csak túl nagy volt rajtunk a nyomás. De nem akarom elveszíteni az anyámat.

Megfogtam a kezét és sírtunk mindketten. Aznap este együtt vacsoráztunk náluk: nevettünk, beszélgettünk, Lili az ölembe bújt.

Azóta próbálunk jobban figyelni egymásra: én is igyekszem nem mindenben segíteni erőszakosan; ők is többet hívnak át magukhoz. De a félelem ott maradt bennem: vajon egyszer tényleg eljön az a nap, amikor csak teher leszek?

Ti mit gondoltok? Lehet-e úgy segíteni a családnak idősként, hogy közben ne váljunk terhükre? Vagy ez elkerülhetetlen sors minden nagyszülő számára?