Egy évvel később is itt van – amikor a testvéri szeretet próbára teszi a türelmet

– Már megint itt hagytad a bögréd a kanapén, Gergő! – kiáltottam ki a konyhából, miközben próbáltam rendet rakni egy hosszú munkanap után. A hangomban fáradtság és türelmetlenség keveredett, de Gergő csak vállat vont, és tovább pötyögött a laptopján.

– Bocsi, majd elmosom – mondta, de tudtam, hogy ebből semmi sem lesz. Ahogy lenni szokott, végül én szedtem össze a bögréket, zoknikat, morzsákat. Egy éve már, hogy Gergő beköltözött hozzám „pár hétre”, amíg új munkát talál és összeszedi magát. Akkor még azt hittem, ez csak átmeneti lesz. Hiszen mindig én voltam az „összeszedett” nővér: az első, aki elköltözött otthonról, aki dolgozni kezdett, aki először vett saját lakást. Ez a kis zug volt az én menedékem – most viszont úgy érzem, mintha valaki folyamatosan betolakodna az életembe.

Az első hónapban még örültem neki. Jó volt esténként beszélgetni, együtt vacsorázni, nosztalgiázni a gyerekkorunkról. De ahogy múltak a hetek, Gergő egyre inkább belesüppedt ebbe a kényelmes helyzetbe. Az álláskeresésből Netflix-maratonok lettek, az ideiglenes matracból állandó fekhely. Aztán jöttek az apróbb konfliktusok: ki vásárol be, ki mosogat, ki fizeti a rezsit. Én próbáltam mindent megbeszélni vele, de ő csak legyintett.

– Ne görcsölj már annyit, Zsófi! – mondta egyszer nevetve. – Majd minden megoldódik.

De nem oldódott meg semmi. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy háziasszony, aki egy lusta kamaszra vigyáz – csak éppen Gergő már 28 éves volt. Az anyánk is gyakran hívott:

– Zsófikám, ne légy vele túl szigorú! Tudod, most nehéz időszakon megy keresztül.

De meddig tart egy „nehéz időszak”? Egy év? Kettő? Néha azon kaptam magam, hogy irigylem azokat a barátnőimet, akik egyedül élnek vagy épp boldogan osztoznak a lakásukon egy szerető párral. Nekem viszont minden este ugyanaz a jelenet: Gergő a kanapén, chips morzsák között, én pedig próbálok csendben főzni vagy olvasni.

Egyik este aztán betelt a pohár. Egy hosszú nap után hazaértem, és a nappali romokban hevert. Gergő barátai ott ültek a földön sörös dobozokkal körülvéve.

– Szia Zsófi! – köszönt egyikük vigyorogva. – Remélem, nem zavarunk!

– Dehogynem zavar! – csattantam fel. – Ez az én lakásom!

Gergő rám nézett, először láttam rajta némi bűntudatot.

– Bocsi… csak gondoltam…

– Nem érdekel! – vágtam közbe. – Elegem van ebből! Egy éve mondod, hogy csak pár hétig maradsz. Most már elég volt!

A barátai gyorsan összepakoltak és elmentek. Gergő némán ült a kanapén.

– Miért nem érted meg? – kérdeztem halkan. – Szükségem van egyedüllétre. Ez az én otthonom.

– Tudom… csak… félek újra belevágni valamibe – motyogta.

Akkor először láttam rajta őszinte bizonytalanságot. Leültem mellé.

– Gergő… nem segíthetek helyetted mindent megoldani. Felnőtt vagy. Szeretlek, de nekem is jogom van boldognak lenni.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmondta, mennyire fél attól, hogy kudarcot vall újra; hogy az utolsó munkahelyén megalázták; hogy úgy érzi, mindenki többet vár tőle, mint amire képes. Megértettem őt – de azt is tudtam: ha továbbra is itt marad, egyikünk sem fog fejlődni.

A következő napokban Gergő elkezdett állásokat nézegetni és albérleteket keresni. Nem ment könnyen – sok vita és könny kísérte ezt az időszakot –, de végül sikerült neki találni egy kis garzont Zuglóban.

Amikor elköltözött, üres lett a lakásom… és egy kicsit a szívem is. Hiányzott a jelenléte, még ha idegesített is néha. De büszke voltam rá – és magamra is.

Most itt ülök a kanapémon egyedül, és azon gondolkodom: vajon jól tettem? Hol húzódik a határ testvéri szeretet és önfeladás között? Ti mit tettetek volna a helyemben?