„Amikor Gábor elment a fiatalabb nőhöz, nem sírtam. Csak ültem, és végre levegőt vettem”

– Elmentem, Anna. Ne várj haza – mondta Gábor, miközben a bőröndjét cipelte le a lépcsőn. A hangja fáradt volt, de nem remegett. Az ajtóban még visszanézett, mintha keresne valamit az arcomon – talán könnyeket, talán haragot. De én csak ültem a konyhaasztalnál, a kezem a csésze köré fonva, és nem szóltam semmit.

Harminchárom év. Ennyi időt töltöttünk együtt. Együtt vettük fel az első lakáshitelt, együtt festettük ki a gyerekszobát, együtt sírtunk, amikor Andris leesett a bicikliről, és együtt nevettünk, amikor Zsófi először mondta ki: „anya”. Az évek alatt azonban valami eltört bennünk. Nem voltak nagy veszekedések, sem hangos ajtócsapkodások. Csak csendes távolodás. Gábor egyre később járt haza, mindig volt valami „fontos megbeszélés”, én pedig egyre többet ültem egyedül a nappaliban, a tévé előtt, vagy a kertben a rózsák között.

Aztán jött az este, amikor mindent kimondott. Nem volt benne szemrehányás, csak fáradtság. – Szeretlek, de már nem úgy – mondta halkan. – Valaki más mellett érzem magam élőnek. Fiatalabb. Sajnálom.

Nem sírtam. Nem is tudtam volna. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy valami nehéz súly lekerül rólam. Az első gondolatom az volt: „Végre.” Végre nem kell többé várnom rá vacsorával, végre nem kell magyarázkodnom a gyerekeknek, hogy apa miért nincs otthon. Végre nem kell attól félnem, hogy egyszer majd elmegy – mert most már megtette.

A gyerekeink már felnőttek. Andris Budapesten dolgozik egy informatikai cégnél, Zsófi pedig Szegeden tanít angolt. Mindketten felhívtak még aznap este.

– Anya, jól vagy? – kérdezte Andris aggódva.
– Jól vagyok – válaszoltam őszintén. – Tudod, talán most először érzem magam igazán szabadnak.

Zsófi sírt a telefonban. – Hogy tehette ezt veled? – kérdezte dühösen.
– Kicsim, ez nem csak az ő hibája – mondtam neki halkan. – Ketten rontottuk el.

Az első hetek furcsán üresek voltak. Reggelente nem volt kinek kávét főznöm, este nem várt senki haza. A ház túl nagy lett hirtelen. A szomszédok suttogtak a kerítésen túl: „Hallottad? Gábor elment Annától… Állítólag egy huszonéveshez…”

A boltban ismerősök kerülgették a tekintetemet. Egyik nap Marika néni megállított a pékárunál:
– Anna drága, ha beszélgetni akarsz…
– Köszönöm, Marika néni – mosolyogtam rá –, de most inkább egyedül szeretnék lenni.

A magány néha rám nehezedett esténként, amikor a régi közös fotókat nézegettem. De ahogy teltek a napok, egyre inkább éreztem: ez most az én időm. Elkezdtem újra festeni – valamikor régen szerettem volna művész lenni, de az élet közbeszólt. Most elővettem az ecseteket és vásznakat, és festettem: tájakat, arcokat, emlékeket.

Egyik délután Zsófi váratlanul beállított hozzám.
– Anya, menjünk el sétálni! – mondta határozottan.
A Duna-parton andalogtunk.
– Haragszol apára? – kérdezte halkan.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Már nem haragszom senkire. Talán magamra egy kicsit… hogy hagytam idáig jutni.
– Te mindig mindent megtettél értünk! – fakadt ki Zsófi.
– De magamért sosem tettem semmit – válaszoltam csendesen.

A család többi tagja is próbált segíteni: anyám hetente hívott fel tanácsokkal („Ne hagyd magad! Menj el fodrászhoz!”), a nővérem pedig minden hétvégén meghívott ebédelni.

Gábor néha írt üzenetet: „Remélem jól vagy.” Egyszer találkoztunk is egy kávézóban, hogy megbeszéljük a ház eladását.
– Anna… sajnálom – mondta újra.
– Ne sajnáld – feleltem nyugodtan. – Most már mindketten ott vagyunk, ahol lennünk kell.

A legnehezebb mégis az volt, amikor egyedül maradtam az ünnepeken. Karácsonykor Andrisék csak késő este értek haza vidékről, Zsófi pedig az anyósánál volt egész nap. Ültem a feldíszített fa mellett és hallgattam a csendet. De nem volt benne keserűség – inkább béke.

Azóta eltelt két év. Új lakásba költöztem Zuglóban, közelebb Zsófihoz. Van egy kis kertem is: rózsákat ültettem és paradicsomot nevelgetek. Néha eljárok festőtanfolyamra vagy színházba a barátnőimmel. Már nem félek attól, hogy egyedül vagyok – inkább élvezem ezt a szabadságot.

Sokan kérdezik tőlem: „Nem hiányzik Gábor?”
Talán néha hiányzik valaki… de nem ő maga, hanem az illúzió arról, hogy valakihez tartozom.

Most már tudom: harminchárom év után is lehet újrakezdeni. Lehet örülni a reggeli napfénynek, egy csésze kávénak vagy egy jól sikerült festménynek. És lehet bízni abban is, hogy még vár rám valami jó.

Vajon hányan élnek még úgy mellettünk némán és boldogtalanul? Miért félünk kimondani azt, ami fáj? Talán ha bátrabbak lennénk… kevesebb lenne a csendes szenvedés.