Az életem minden forintját a fiamnak adtam – most már csak emlék vagyok neki?

– Miért nem hívsz fel soha? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezembe kapaszkodtam, hogy ne sírjam el magam. A vonal másik végén csend volt. Csak a háttérben hallottam valami zsibongást, mintha egy irodában lenne.

– Anya, most nem alkalmas – mondta végül Gergő feszülten. – Rengeteg dolgom van. Majd visszahívlak, jó?

Letette. Aztán napokig nem jelentkezett. Én pedig ültem tovább a konyhában, néztem a régi, kopott függönyt, amit még akkor vettem, amikor Gergő általános iskolás volt. Akkoriban még minden este együtt vacsoráztunk. Még nem volt pénzünk semmire, de legalább együtt voltunk.

Nem vagyok tanult ember. Egész életemben raktárban dolgoztam: először a textilüzemben, aztán amikor azt bezárták, átmentem egy élelmiszer-csomagolóba. A hátam mindig fájt, a kezem kirepedezett a vegyszerektől, a körmeim rövidek és csúnyák voltak – de sosem panaszkodtam. Tudtam, miért csinálom: hogy Gergőnek jobb legyen. Hogy ne kelljen neki is egész életében kétkezi munkát végeznie.

Amikor Gergő leérettségizett, azt mondta: „Anya, én vállalkozó akarok lenni.” Nem értettem hozzá, de hittem benne. Az összes megtakarításomat odaadtam neki – minden forintot, amit harminc év alatt félretettem. Még az aranyláncot is eladtam, amit anyámtól örököltem. „Majd visszaadom” – mondta Gergő. „Ha beindul az üzlet.”

Beindult. Gergő ügyes volt, okos és szorgalmas. Először egy kis kávézót nyitott a belvárosban, aztán jöttek az újabb ötletek: étterem, catering cég, végül már saját irodája lett a Váci úton. A tévében is szerepelt egyszer egy riportban. Büszke voltam rá – de egyre ritkábban láttam.

Először csak hétvégente jött haza. Aztán már csak ünnepekkor. Végül már akkor sem mindig.

– Anya, most nem érek rá – mondta karácsonykor is, amikor vártam rá a bejgli mellett.

A szomszédok kérdezgették: „Na és Gergő? Mikor jön haza?” Mindig mosolyogva válaszoltam: „Sokat dolgozik.” De belül összeszorult a szívem.

Egy nap levelet kaptam a banktól: lejárt a lakáshitelem utolsó részlete is. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel – legalább ezt sikerült kifizetni. De közben rájöttem: nincs már semmim félretéve. Az összes pénzemet Gergőnek adtam.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám Zsuzsa, a húgom.

– Te figyelj már, Marika – kezdte óvatosan –, nem kéne beszélned Gergővel? Hogy legalább néha segítsen? Hiszen mindent neki adtál…

– Nem akarom zavarni – feleltem gyorsan. – Biztos sok dolga van.

De Zsuzsa csak legyintett.

– Azért ez nem így működik! Egy anya nem szolgálat! Legalább egy telefonhívást megérdemelnél.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg hibáztam? Túl sokat adtam? Túl keveset kértem vissza?

Egy hónappal később elesett a munkahelyemen egy kolléganőm. Mentőt kellett hívni hozzá. Akkor döbbentem rá: mi lesz velem, ha egyszer én is így járok? Ki fog rám vigyázni?

Próbáltam beszélni Gergővel.

– Anya, most tényleg nem alkalmas – mondta újra türelmetlenül. – Majd kereslek.

De nem keresett.

Aztán egy nap váratlanul becsöngettek hozzám. Egy fiatal nő állt az ajtóban, karján egy kisfiúval.

– Jó napot kívánok! Ön Marika néni? – kérdezte udvariasan.

– Igen…

– Én Ági vagyok… Gergő barátnője… Ez pedig Bence, az unokája.

A földbe gyökerezett a lábam.

– Unokám? – suttogtam döbbenten.

Ági zavartan mosolygott.

– Gergő most nagyon elfoglalt… De Bence szeretné megismerni a nagymamáját.

Aznap egész délután együtt játszottunk Bencével. Meséltem neki Gergőről: milyen volt gyerekként, hogyan tanult biciklizni, hogyan szerette a palacsintát. Bence nevetett és átölelt.

Este Ági megköszönte:

– Sokat jelent ez nekünk… Gergőnek is… csak most nehéz neki minden.

Aznap este először éreztem újra reményt. Talán még nincs minden veszve.

Pár héttel később Gergő is eljött. Fáradtnak tűnt, megtörtnek.

– Anya… Sajnálom – mondta halkan. – Túl sokat dolgoztam… Elfelejtettem, mi az igazán fontos.

Megöleltem őt. Sírtunk mindketten.

Most már gyakrabban látogatnak meg. Bence minden hétvégén nálam alszik. Néha még palacsintát is sütök neki – pont úgy, ahogy annak idején Gergőnek.

De néha még mindig elgondolkodom: vajon jól tettem-e mindent? Túl sokat áldoztam fel? Vagy éppen ez az anyaság lényege?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ az önfeláldozás és az önmagunk feladása között?