„Nem akarom, hogy a fiamra vigyázz, anya!” – Egy nagymama vallomása a generációs szakadékról

– Anya, kérlek… ne sértődj meg, de nem szeretném, ha te vigyáznál Marcira – mondta Anna, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kávé már kihűlt előttem, a szívem viszont hirtelen forró lett, mintha lángra kapott volna. Csak néztem rá, és nem értettem. Hát nem ezért vagyok itt? Nem ezért éltem túl annyi mindent? Hogy most, amikor végre újra lehet valaki rám szüksége, segíthessek?

– Miért? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

Anna lesütötte a szemét. – Tudod… te másképp gondolkodsz. Szigorú vagy. Mindig azt mondod, hogy egy gyereknek rend kell meg fegyelem. De mi most máshogy csináljuk. Nem akarom, hogy Marci féljen tőled, vagy hogy azt érezze, rosszalkodott, ha sír vagy hisztizik.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg őszi eső. Én? Hogy féljen tőlem az unokám? Hiszen én csak segíteni akartam! Mint ahogy anyám is segített nekem, amikor Anna kicsi volt. Akkoriban természetes volt, hogy a nagyszülők ott vannak – főznek egy levest, elhozzák az oviból a gyereket, vagy csak megölelik, ha sír. Most meg… most már én vagyok a „régi világ”, akitől óvni kell a gyereket?

– Anya, ne haragudj… – próbálta Anna magyarázni –, de most minden más. Olvastam egy csomó cikket arról, hogy a gyerekeknek szabadság kell meg önkifejezés. Nem akarom, hogy Marci azt érezze, hogy mindig csak fegyelmezni kell.

Éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat. Próbáltam visszaemlékezni: tényleg olyan szigorú voltam? Igen, néha felemeltem a hangom. Igen, néha azt mondtam Annának: „Ne hisztizz!” De sosem bántottam. Mindig csak jót akartam neki.

– És mi lesz velem? – kérdeztem végül. – Mit csináljak most? Egész életemben dolgoztam értetek. Most meg… mintha már nem is lennék fontos.

Anna hallgatott. Aztán halkan azt mondta:

– Szükségem van rád… csak másképp. Segíthetsz főzni, vagy eljöhetsz velünk sétálni. De kérlek… ne szólj bele abba, hogyan nevelem Marcit.

Aznap este hazamentem a kis panellakásomba Zuglóban. A falakon még ott lógtak Anna gyerekkori rajzai – egy napocska, egy ház piros tetővel, egy kislány hosszú copfokkal. Leültem az ágy szélére és csak bámultam magam elé.

Másnap reggel felhívott az öcsém, Gábor.

– Mi van veled? Olyan furcsa vagy mostanában.

Elmondtam neki mindent. Gábor csak hümmögött.

– Tudod, Zsuzsa is ezt mondja nekem néha – vallotta be végül. – Hogy túl sokat akarok irányítani. Lehet, hogy tényleg változik a világ…

De én nem tudtam elengedni azt az érzést: mintha valami kihúzták volna alólam a talajt. Egész életemben arra tanítottak: a család összetartozik. Hogy a nagyszülő dolga segíteni. Most meg… mintha csak útban lennék.

A következő héten Anna meghívott vasárnapi ebédre. Ott volt az egész család: Anna férje, Tamás is – ő mindig kedves volt hozzám –, és persze Marci is ott játszott a szőnyegen.

Ebéd közben Anna egyszer csak megszólalt:

– Anya… tudom, hogy nehéz neked ez az egész. De szeretném, ha tudnád: nagyon szeretlek. Csak… szeretném máshogy csinálni a dolgokat.

Nagyot nyeltem.

– Értem én… csak nehéz elfogadni. Olyan érzés… mintha már nem lenne rám szükség.

Tamás ekkor közbeszólt:

– Dehogynem! Nézd csak meg Marcit: mennyire örül neked! Csak most más szereped van. Nem kell fegyelmezni – elég, ha szereted.

Marci ekkor odaszaladt hozzám és átölelt. A kis karjai melegek voltak és ragacsosak a lekvártól. Elmosolyodtam – talán tényleg elég ennyi?

De este mégis ott motoszkált bennem a gondolat: vajon tényleg ennyire elavult lennék? Vagy csak túl nehezen engedem el azt a világot, amiben felnőttem?

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon lehet-e újra fontosnak lenni úgy is, hogy már nem én mondom meg a szabályokat? Vagy tényleg csak csendes szemlélője maradok annak az életnek, amit valaha én irányítottam?