Búcsú a Tiszánál: Egy testvér utolsó szavai

– Ne haragudj rám, Laci! – Bence hangja remegett, ahogy a Tisza partján álltunk, a nap már lemenőben volt, a víz aranyszínűre festette a kavicsokat. – Tudom, hogy mostanában nem voltam melletted, de ma mindent elmondok.

A szívem hevesen vert. Aznap délután összevesztünk otthon, anyánk miatt. Ő mindig Bencét féltette jobban, én pedig irigykedtem rá, hogy neki mindent elnéznek. Most mégis ott állt előttem, a szemeiben valami furcsa szomorúsággal.

– Nem haragszom – válaszoltam halkan. – Csak… félek, hogy egyszer tényleg elhagysz minket.

Bence elmosolyodott, de a mosolya szomorú volt. – Soha nem hagynálak el. Holnap találkozunk, jó? Ha hazaértem, felhívlak.

Ez volt az utolsó mondat, amit tőle hallottam.

Másnap reggel anyám sírva rontott be a szobámba. – Laci! Bence… eltűnt! Nem jött haza éjjel!

A falu összes lakója a Tiszához sietett. A rendőrök, önkéntesek, még az öreg Pista bácsi is ott volt gumicsizmában. Az egész napot a parton töltöttük, kiabáltuk a nevét, de csak a víz válaszolt vissza halk csobogással.

Este, amikor már mindenki hazament volna, én még ott maradtam. A kavicsok között megtaláltam Bence piros baseballsapkáját. A kezem remegett, ahogy felemeltem. Akkor értettem meg igazán: elveszítettem az öcsémet.

A temetésen az egész falu ott volt. Anyám zokogott, apám némán állt mellette, mintha kővé dermedt volna. A pap beszélt valamit Isten akaratáról és megbékélésről, de én csak Bence utolsó szavait hallottam újra és újra a fejemben: „Ha hazaértem, felhívlak.”

A gyász nem múlt el hetek alatt sem. Anyám minden reggel Bence szobájába ment, mintha még mindig ott aludna. Apám egyre többet ivott esténként, és egyre kevesebbet beszélt hozzánk. Én pedig minden nap kimentem a Tiszához, hátha visszahoz valamit abból, amit elvesztettünk.

Egyik este, amikor már sötétedett, meghallottam két falubeli asszony beszélgetését:

– Hallottad? Azt mondják, Laciék veszekedtek aznap délután…
– Szegény fiú… biztos bűntudata van.

Mintha kést döftek volna belém. Tényleg én lennék a hibás? Ha nem veszekszem vele, talán most is élne?

Otthon anyám rám nézett vörös szemekkel:
– Miért nem vigyáztál rá jobban? Te vagy a nagyobb testvér!

Nem tudtam válaszolni. Csak bámultam a padlót.

Az idő telt, de a fájdalom nem csillapodott. Egyre inkább magamba zárkóztam. Az iskolában is mindenki furcsán nézett rám; mintha azt várták volna, hogy egyszer csak összeomlok.

Egy nap apám leült mellém a konyhában. Ritkán beszélgettünk kettesben.
– Laci – kezdte halkan –, tudom, hogy nehéz. De nem te vagy a hibás. Bence… mindig is makacs volt. Szerette a Tiszát. Talán csak egyedül akart lenni.

Sírtam. Először apám előtt.

Aztán egy este anyám is odajött hozzám.
– Emlékszel arra a nyárra, amikor együtt építettetek tutajokat? – kérdezte halkan.
– Igen – suttogtam.
– Akkor is összevesztetek valamin. De mindig kibékültetek.

Megöleltük egymást. Talán először éreztem azt, hogy nem vagyok teljesen egyedül ebben a fájdalomban.

Azóta minden évben kimegyek a Tiszához Bence születésnapján. Viszek neki egy piros baseballsapkát és leülök a partra. Néha beszélek hozzá hangosan:
– Hiányzol, öcsi. Bárcsak itt lennél…

A falu lassan elfelejtette a tragédiát, de mi soha nem tudtuk teljesen feldolgozni. Anyám megtanult újra mosolyogni, apám kevesebbet iszik, én pedig próbálok megbocsátani magamnak.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon ha másképp alakult volna az utolsó beszélgetésünk, ma is itt lenne velem? Ti mit tennétek másképp egy ilyen helyzetben? Vajon tényleg meg lehet bocsátani magunknak?