Ablak a semmibe – Egy magyar nő harca a magánnyal és a reménnyel

– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte Dorka, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni a könnyeimet a reggeli fényben. A teásbögre megremegett a kezemben. A panelház ablakán túl már ébredt Zugló, de bennem minden csak egyre sötétebb lett.

– Nem sírok, csak… csak valami ment a szemembe – hazudtam, ahogy mindig. Dorka nem szólt többet, csak csendben kanalazta a kakaóját. A férjem, Tamás, két hete költözött el. Azóta minden reggel ugyanaz: csend, üresség, és az ablakon túl a szürke világ.

Az első napokban azt hittem, beleőrülök. A család – anyám, nővérem, még az unokatestvérem is – mind azt mondták: „Majd túl leszel rajta, Zsuzsa! Erős vagy!” De nem voltam erős. Tamás elvitte magával a hangokat, a mozgást, a nevetést. Csak Dorka maradt nekem, és az a kínzó érzés, hogy valamit végleg elrontottam.

Aztán egy reggel – talán a harmadik vagy negyedik magányos hajnalon – elhúztam a függönyt pontosan 6:42-kor. És akkor megláttam őt. A szemben lévő panel harmadik emeletén egy férfi állt az erkélyen. Sötétkék pólóban, kócos hajjal, kezében bögre. Nézett ki a semmibe. Nem rám, nem is az utcára – hanem valahova messzire, mintha keresne valamit.

Onnantól kezdve minden reggel vártam ezt a pillanatot. A függönyhúzás rituálé lett: ha ő ott van, akkor talán én is kibírom ezt az egészet. Néha úgy tűnt, mintha egyszerre mozdulnánk: ő kilépett az erkélyre, én elhúztam a függönyt. Soha nem integetett. Soha nem mosolygott rám. De ott volt.

Egyik este anyám hívott.

– Zsuzsa, beszélnünk kellene Tamásról. Nem lehet így élni! Dorka miatt is… – kezdte.

– Anya, kérlek! – vágtam közbe. – Nem akarok erről beszélni! Nem tudod elképzelni, milyen ez… Hogy mindenki csak tanácsokat osztogat, de senki nem érzi át!

– Tudod mit? Akkor oldd meg egyedül! – csapta le a telefont sértetten.

Aznap este Dorka is kiborult.

– Miért nem jön már haza apa? Miért nem lehetünk újra együtt? – zokogta az ágyban.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

A következő reggel különös volt. A férfi nem jelent meg az erkélyen. Vártam és vártam, de csak az üres korlátot láttam. Valami összeszorult bennem. Mintha elveszítettem volna az utolsó kapaszkodót is.

A napok teltek. Dorka egyre zárkózottabb lett. Az óvodában panaszkodtak rá: „Zsuzsa néni, Dorka mostanában nagyon visszahúzódó.”

A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. A főnököm, Erika odahívott magához.

– Zsuzsa, minden rendben? Mostanában sokat hibázol… Ha kell szabadság, szólj! De így nem mehet tovább!

Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire gyenge vagyok? Más nők is kibírják ezt. Miért pont én ne tudnám?

Este Dorka rajzolt valamit. Egy házat két ablakkal. Az egyik ablakban egy nő állt – hosszú hajjal –, a másikban egy férfi bögre kávéval.

– Ez ki? – kérdeztem halkan.

– Te vagy meg az erkélyes bácsi – mondta egyszerűen.

Elnevettem magam könnyek között.

Másnap reggel újra ott volt az erkélyen. Most először rám nézett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Nem mosolygott, de bólintott egyet. Mintha azt mondta volna: „Kitartás.”

Attól kezdve minden reggel vártuk egymást. Néha Dorka is odaült mellém az ablakhoz.

– Szerinted hogy hívják? – kérdezte egyszer.

– Nem tudom… Talán Gábor? Vagy Laci?

– Írjunk neki levelet! – lelkendezett Dorka.

Nevettem rajta, de végül tényleg írtunk egy rövid üzenetet: „Jó reggelt kívánunk az ablakból!” Egy papírlapot ragasztottunk ki az üvegre.

Másnap reggel ő is kirakott valamit: egy piros bögrét tartott magasra és biccentett.

A napok teltek. Anyám továbbra is nyaggatott:

– Zsuzsa! Nem lehet örökké így élni! Menj vissza Tamáshoz! Gondolj Dorkára!

– Anya! Nem megyek vissza! Nem akarom újra azt az életet! – kiabáltam rá először életemben.

A testvérem is beszállt:

– Szerinted normális dolog egy idegen férfit bámulni minden reggel? Mit gondolnak majd rólad a szomszédok?

– Nem érdekelnek a szomszédok! – vágtam vissza dühösen.

Egyik este Dorka apjával beszélt telefonon.

– Apa, mikor jössz haza?

Hallottam Tamás fáradt hangját:

– Kicsim, most nem tudok… De majd találkozunk hétvégén!

Dorka letette a telefont és csak ennyit mondott:

– Anya, én már nem akarom várni apát.

Megöleltem őt és sírtunk mindketten.

A következő hetekben lassan változott minden. Már nem csak az ablakban kerestem kapaszkodót. Elkezdtem újra főzni – nem csak gyors tésztát vagy mirelit pizzát –, hanem igazi magyar ételeket: paprikás krumplit, lecsót, gulyást. Meghívtam Dorka barátnőit játszani hozzánk. Néha átjött a szomszédasszony is egy kávéra.

Az ablak túloldalán Gábor (mert végül megtudtam: tényleg így hívják) néha integetett nekünk. Egyszer összefutottunk lent a lépcsőház előtt is.

– Jó reggelt! – mondta zavartan.

– Jó reggelt! – feleltem pirulva.

– Maga… maga jól van? – kérdezte halkan.

– Most már igen – mondtam őszintén.

Aztán mindketten nevettünk.

Egy este anyám újra felhívott.

– Zsuzsa… Ne haragudj rám! Csak aggódtam érted… Tudom, hogy nehéz lehet egyedül…

– Anya… Most először érzem úgy, hogy tényleg élek. Hogy nem csak túlélni próbálok nap mint nap…

Csend lett a vonalban.

A család lassan elfogadta az új helyzetet. Tamással békésen megbeszéltük a láthatásokat. Dorka is felszabadultabb lett: újra mosolygott, rajzolt és játszott.

Gáborral sosem lettünk szerelmesek egymásba – legalábbis nem úgy, ahogy azt mások várják egy ilyen történet végén. De minden reggel ott voltunk egymásnak: két idegen két ablakban, akik tudják egymásról, hogy léteznek és kitartanak.

Most már tudom: néha elég annyi is, ha valaki lát téged akkor is, amikor úgy érzed: átlátszó vagy mindenki más számára.

Vajon hányan élnek még így körülöttünk? Hányan kapaszkodnak egy idegen pillantásába vagy egy apró gesztusba? Ti mit gondoltok: tényleg elég lehet néha ennyi ahhoz, hogy újra hinni tudjunk magunkban?