„Anya, ne gyere át csak úgy!” – Egy anya szíve darabokra hullik

– Anya, kérlek… ne gyere át csak úgy bejelentés nélkül! – mondta Gergő, miközben az ajtóban állt, és a kulcscsomót forgatta a kezében. A hangja nem volt haragos, inkább fáradt, türelmetlen. Én pedig ott álltam a küszöbön, kezemben a frissen sütött túrós batyuval, amit mindig szeretett, és hirtelen nem tudtam, mit mondjak.

A szívem összeszorult. Hányszor jöttem már hozzá így? Hányszor mentettem meg egy-egy rossz nap után azzal, hogy csak megöleltem? Most pedig úgy éreztem magam, mint egy hívatlan vendég a saját fiam életében.

Nem szóltam semmit, csak letettem a süteményt az előszobában lévő cipős szekrényre. Gergő zavartan nézett rám.

– Anya… nem arról van szó, hogy nem örülök neked. Csak… mostanában annyi dolgom van. És… – elharapta a mondatot.

– És? – kérdeztem halkan.

– Szeretném, ha előbb felhívnál. Tudod, most már nem vagyok egyedül. Zsófi is itt lakik velem. Néha… zavaró, ha váratlanul jössz.

Zsófi. A barátnője. Már fél éve együtt élnek. Kedves lány, de mindig úgy éreztem, mintha valami láthatatlan fal lenne közöttünk. Talán csak én képzelem be – gondoltam sokszor –, de most, ahogy Gergő kimondta, hogy zavarom őket, mintha ez a fal hirtelen kőkeménnyé vált volna.

Hazafelé menet a villamoson bámultam ki az ablakon. Az eső csendesen kopogott az üvegen. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergő még kicsi volt. Egyedül neveltem fel. Az apja elhagyott minket, amikor Gergő hároméves volt. Akkor azt hittem, soha nem fogom tudni pótolni azt az űrt, amit maga után hagyott. De mindent megtettem érte.

Emlékszem, amikor először ment óvodába. Sírt reggelente, kapaszkodott belém, én pedig minden alkalommal eljátszottam neki a „bátor oroszlán” mesét, hogy ne féljen. Amikor beteg volt, egész éjjel virrasztottam mellette. Amikor kamasz lett és összetörték a szívét, én voltam az első, akinek elmondta.

Most pedig… most már csak egy vendég vagyok az életében.

Otthon leültem a konyhaasztalhoz. A csend szinte fájt. Régen mindig szólt valami: Gergő nevetése, a tévé zaja, vagy csak a mindennapi élet zajai. Most csak a hűtő zúgása hallatszott.

Másnap reggel felhívott Éva barátnőm.

– Na, mesélj! Hogy ment tegnap Gergőéknél?

Sóhajtottam.

– Azt mondta, ne menjek hozzá bejelentés nélkül…

Éva hallgatott egy pillanatig.

– Tudod… ez előbb-utóbb mindannyiunkkal megtörténik. A gyerekeink felnőnek. Saját életük lesz.

– De én mindig ott voltam neki! Mindent feladtam érte! – fakadtam ki.

– Pont ezért kell most elengedned – mondta halkan Éva. – Hidd el, vissza fog találni hozzád. Csak most még keresi önmagát.

A szavak fájtak, de igazak voltak.

Aznap este Gergő felhívott.

– Anya… ne haragudj a tegnapiért. Nem akartalak megbántani.

– Tudom – válaszoltam halkan.

– Csak… most minden olyan új nekem is. Próbálok megfelelni Zsófinak is, neked is… néha azt érzem, két világ között vagyok.

Hallgattam egy darabig.

– Szeretlek, Gergő – mondtam végül. – Mindig itt leszek neked. De megpróbálok… kevesebbet aggódni.

Nevetett.

– Azért ezt kétlem! – mondta mosolyogva.

Letettük a telefont. A könnyeim végigfolytak az arcomon – de most már nem a fájdalomtól, hanem attól a furcsa felismeréstől, hogy talán tényleg el kell engednem őt egy kicsit.

A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, találkoztam régi barátokkal, még egy festőtanfolyamra is beiratkoztam. De minden este lefekvés előtt eszembe jutott: vajon jól van-e? Vajon szüksége van-e még rám?

Egy vasárnap délután csörgött a telefonom. Gergő volt az.

– Anya… ráérsz? Átugranánk hozzád Zsófival ebédre. Hiányzol.

A szívem majd kiugrott a helyéről örömömben.

Amikor megérkeztek, Gergő megölelt. Zsófi is mosolygott rám – most először éreztem azt, hogy talán tényleg helyem lehet az új életükben is.

Ebéd után Gergő segített elpakolni a konyhában.

– Tudod… néha hiányzik az otthon illata – mondta halkan.

Ránéztem és elmosolyodtam.

– Az otthon mindig itt lesz neked – válaszoltam.

Most már tudom: néha el kell engedni azt, akit a legjobban szeretünk – hogy visszatalálhasson hozzánk saját akaratából.

De vajon tényleg képesek vagyunk valaha is igazán elengedni a gyerekeinket? Vagy örökké ott marad bennünk az aggódó anya szíve? Mit gondoltok ti erről?