Ma ma már nem a ti hotelotok – Egy anya döntése

– Elég volt! – kiáltottam, miközben a kezem remegett az idegtől. A nappali közepén álltam, a fiam, Gábor és a menye, Dóra döbbenten néztek rám. A hangom visszhangzott a régi, zuglói lakás falai között. – Nem bírom tovább! Ez nem hotel!

Gábor szeme elkerekedett, mintha most hallaná először, hogy az anyja is emberből van. Dóra csak lesütötte a szemét, ahogy mindig, amikor feszültség támadt. Az asztalon ott hevert a reggeli kávéscsésze, amit már harmadszor mosogattam el helyettük ezen a héten.

Tizenöt éve élek egyedül, mióta Laci, a férjem meghalt. Akkor azt hittem, soha többé nem lesz tele a lakás nevetéssel vagy veszekedéssel. De amikor Gábor tavaly ősszel felhívott, hogy Dórával elvesztették az albérletüket és „csak pár hétre” hozzám költöznének, nem tudtam nemet mondani.

– Anya, tudod, hogy mindig számíthatsz ránk – mondta akkor Gábor. – Csak amíg találunk valami újat.

Aztán múltak a hetek. Aztán hónapok. Aztán fél év. És én egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy szállodaportás: reggelire friss kávé, ebédre meleg étel, este csendben maradni, hogy ők pihenhessenek.

Az első hónapban még örültem nekik. Jó volt újra hallani Gábor nevetését, Dóra halk éneklését főzés közben. De aztán valami megváltozott. Gábor egyre többet ült a számítógép előtt álláskeresés helyett, Dóra pedig panaszkodott mindenre: túl kicsi a fürdőszoba, túl zajos az utca, túl kemény az ágy.

Egy este, amikor hazaértem a boltból – mert persze én jártam bevásárolni is –, azt láttam, hogy Gábor hangosan telefonál a nappaliban:

– Persze, anyámnál vagyunk még mindig. Hát hol máshol? Itt legalább nem kell fizetni semmiért.

Akkor először éreztem azt a furcsa szorítást a mellkasomban. Hogy lehet az, hogy a saját fiam így beszél rólam? Hogy lehet az, hogy én csak egy kényelmes megoldás vagyok nekik?

Próbáltam beszélni velük.

– Gábor, mikor gondoltok továbbállni? – kérdeztem óvatosan egy este.

– Anya, most tényleg ezt kell? Tudod jól, mennyire nehéz most lakást találni! – vágta rá ingerülten.

Dóra csak annyit mondott:

– Miért baj az neked, ha itt vagyunk? Nem zavarunk senkit.

De zavartak. Zavartak minden nap, minden percben. Zavartak a széthagyott ruhák, a soha el nem mosogatott edények, a hangos veszekedések éjjelente. Zavartak az elvárások: hogy főzzek rájuk, hogy takarítsak utánuk, hogy mindig legyen pénzük cigire vagy sörre.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy Dóra hangosan telefonál az anyjával:

– Nem tudom meddig bírjuk még itt. Anyja folyton panaszkodik. Mintha nem lenne örülve nekünk.

Akkor eldöntöttem: elég volt.

Aznap este leültem velük a konyhaasztalhoz.

– Gábor, Dóra… beszélnünk kell – kezdtem halkan.

Gábor fel sem nézett a telefonjából.

– Mi van már megint?

– Úgy érzem… úgy érzem, hogy ez így nem mehet tovább. Szeretlek titeket, de ez az én otthonom is. És most már szeretném visszakapni.

Dóra felháborodva nézett rám:

– Most komolyan kidobsz minket?

– Nem kidoblak… csak… szeretném, ha találnátok magatoknak saját helyet. Segítek mindenben, de…

Gábor felpattant:

– Hát ezt nem hiszem el! Ennyit jelent neked a család?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam bántani őket. De már nem bírtam tovább. Aznap este becsuktam magam mögött a hálószoba ajtaját és először aludtam nyugodtan hónapok óta.

Másnap reggel csend volt. Gábor és Dóra összepakoltak néhány táskát. Nem szóltak hozzám. Csak kimentek az ajtón.

Most itt ülök egyedül a konyhában. A csend szinte fáj. De valahol mélyen érzem: helyesen döntöttem.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?