Lakás rokonok nélkül: Az én harcom a saját otthonomért és méltóságomért

– Márta, te tényleg nem érted, hogy ez így nem mehet tovább? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a bejárati ajtóban állt, karba tett kézzel. A hangja visszhangzott a lépcsőházban, és biztos voltam benne, hogy a szomszédok is mindent hallanak. – Ez a lakás nem csak a tiéd! Mihály is itt lakik!

A kezem remegett, ahogy a kulcsot forgattam a zárban. – Ilona néni, kérem, ne most… Fáradt vagyok, hosszú napom volt – próbáltam higgadt maradni, de a hangom elcsuklott.

– Fáradt? Hát persze! Mert egész nap dolgozol, aztán még főzni sincs időd a fiamnak! – csóválta a fejét. – Bezzeg régen egy asszony tudta, hol a helye!

Becsuktam mögötte az ajtót, de ő már a konyhában pakolta ki a befőtteket. – Hoztam neked egy kis lecsót meg savanyúságot. Tudom, hogy nem szeretsz ilyesmit csinálni.

A szívem összeszorult. Ez már nem az első alkalom volt. Mióta Mihály hozzám költözött a nagymamámtól örökölt lakásba, Ilona néni rendszeresen járt át – hol egy tál süteménnyel, hol „csak úgy”, de mindig ugyanazzal az üzenettel: ez nem az én otthonom egyedül.

Mihály késő este ért haza. Fáradtan ledobta magát a kanapéra. – Megint itt volt anyám? – kérdezte halkan.

– Igen. És megint szóba hozta a lakást.

Mihály sóhajtott. – Márta… Nem tudom, mit csináljak. Apám is minden nap piszkál, hogy „férfi létedre” más lakásában élsz. A munkahelyemen is kapom az ívet… Nem lehetne legalább fele-fele arányban átírni? Csak hogy végre békén hagyjanak minket.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. – Te is ezt akarod? Vagy csak nyugalmat?

Sokáig hallgatott. – Nem tudom… Talán mindkettőt.

Kimentem a konyhába, és dühösen sikáltam a mosogatót. A könnyeim belefolytak a szivacsba.

Másnap reggel anyukám hívott. – Kislányom, ne hagyd magad! Ez a te lakásod! Ha egyszer átírod, soha többé nem lesz nyugtod!

– Anya, már nem bírom ezt a harcot… Mihály is teljesen kikészült.

– Akkor oldja meg! Te nem vagy felelős azért, hogy az ő családja ilyen követelőző!

Este Mihály később jött haza. Éreztem rajta a sört és a cigarettát.

– Apámmal voltam kint meccsen – mondta fásultan.

– És? Ő is szóba hozta?

– Mindenki erről beszél. Ma még Zsuzsa nagynéném is felhívott emiatt.

Összeszorítottam az öklömet.

– Mihály… Nem fogom átírni a lakást. Nem azért, mert nem bízom benned. De látod, mi megy nálatok. Félek, hogy ha egyszer baj lesz… az utcán találom magam.

Rám nézett sértetten.

– Szóval nem bízol bennem?

– Benned igen. De bennük nem.

Hetekig egyre fojtogatóbb lett otthon a légkör. Ilona néni hetente többször jött – egyszer almás pitével, máskor „csak egy percre”, de mindig ugyanaz: célzások a „közös jövőre”, „családi összetartásra”, „igazi otthonra”.

Egy este végleg betelt a pohár.

– Ilona néni! Kérem, ne jöjjön többet bejelentés nélkül! Ez az én otthonom! Az enyém!

Elhallgatott egy pillanatra, majd könnyek között kiabált: – Mihály! Hallod?! A feleséged kidob engem! Ennyi év után! Én csak segíteni akartam!

Mihály rám nézett tanácstalanul.

– Márta… Nem túlzás ez?

Úgy éreztem, mindenki elárult: a férjem, az anyósa, még saját magam is.

Másnap összepakoltam egy táskát és hazamentem pár napra anyuékhoz. Csendben fogadtak. Este anyám leült mellém teával.

– Kislányom… Neked kell meghúzni a határt. Ha most nem teszed meg, soha nem lesz békéd ebben a házban.

Vasárnap este visszamentem. Mihály gépezett.

– Visszajöttél? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.

– Igen. De beszélnünk kell.

Leült velem szemben.

– Nézd… Nem akarok háborút közted és anyám között. De én sem akarok örökké „a feleség lakásában” élni. Szeretnék valamit magaménak tudni…

A szemébe néztem.

– Mihály… Ha tényleg sajátot akarsz – vegyünk együtt valamit. Kezdjük elölről. De ezt a lakást nem adom oda senkinek. Neked sem.

Sokáig csak nézett rám.

– Nincs pénzünk új lakásra…

– Akkor talán ideje felnőni és elengedni anyád szoknyáját!

Olyan veszekedés tört ki köztünk, amilyen még soha: kiabálás, sírás, ajtócsapkodás. Mihály hajnalig nem jött haza.

Napokig csak egymás mellett léteztünk: két idegen egy lakásban. Ilona néni eltűnt – megsértődött végleg. A munkahelyemen is pletykáltak: „Állítólag Márta nem írja át a lakást”, „Krizis van náluk…”

Soha nem éreztem magam ilyen magányosnak – de ilyen erősnek sem.

Egy hónap múlva Mihály összepakolt és visszaköltözött a szüleihez.

Egyedül maradtam ebben az üres lakásban – az én lakásomban. Az első napokban csak sírtam. Aztán lassan megtanultam újra levegőt venni.

Ma pontosan egy éve történt mindez. Néha összefutok Mihállyal: fáradtnak és megtörtnek tűnik. Ilona néni mindenkinek elmondja, milyen hálátlan és rideg vagyok.

De én tudom: a szabadság néha mindennél többe kerül. De vajon megéri feladni csak azért, hogy békén hagyjanak?

Ti mit tennétek? Volt már olyan helyzetetek, amikor választani kellett család és önmagatok között?