A bűn súlya alatt: Egy magyar család története az igazság és a szeretet között

– Anya, ki az az ember az ajtóban? – suttogta Tamás álmos hangon, miközben a folyosóról beszűrődő fényben álltam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Az éjszaka közepén valaki dörömbölt az ajtónkon, mintha az élete múlna rajta.

Kinyitottam. Gábor állt ott, Tamás öccse. Arca sápadt volt, szemei vörösek a sírástól. Két gyerek kapaszkodott belé: a hatéves Bence és a nyolcéves Lili. Mindketten pizsamában, kabát nélkül, remegve a januári hidegben.

– Zsófi… kérlek… csak egy éjszakára… – Gábor hangja elcsuklott. – Ne kérdezz semmit. Csak engedj be.

Nem tudtam nemet mondani. Beengedtem őket. Tamás már mögöttem állt, döbbenten nézte az öccsét és a gyerekeket.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– Nem mondhatom el… – Gábor lehajtotta a fejét. – Csak… vigyázzatok rájuk. Holnap visszajövök.

Aznap éjjel egyikünk sem aludt. A gyerekek összebújva feküdtek a kanapén, Lili sírdogált álmában. Tamás a konyhában ült, fejét a kezébe temette.

Reggelre Gábor eltűnt. Egy cetlit hagyott: „Vigyázzatok rájuk. Visszajövök.”

Tamás dühösen csapta le a papírt az asztalra.

– Ez nem lehet igaz! Mit gondol, hogy csak úgy itt hagyja őket? Mi lesz most?

Én csak néztem a gyerekeket. Bence némán bámulta a plafont, Lili hozzám bújt.

Aznap délután Tamás anyja, Marika néni hívott.

– Zsófi! Hallottam, hogy Gábor gyerekei nálatok vannak! Az egész utca erről beszél! Mit műveltek ti ott?

– Marika néni, most nem alkalmas…

– Ezek nem a ti gyerekeitek! Ne keverjétek magatokat bajba!

Letettem. A kezem remegett. Tamás rám nézett.

– Igaza van anyámnak? Jogunk van itt tartani őket?

– És ha nem tartjuk? Hova menjenek? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

A következő napokban minden megváltozott. A gyerekek féltek, alig szóltak hozzánk. Lili esténként sírva kérdezte:

– Zsófi néni… apa visszajön?

– Vissza fog jönni, kicsim – hazudtam neki.

Bence éjszakánként felriadt, sikoltozott álmában. Odamentem hozzá, simogattam a haját.

Egy hét múlva Gábor felhívott egy ismeretlen számról.

– Zsófi… nem jöhetek vissza. Nagy bajban vagyok… Kérlek… add be őket a gyermekotthonba…

– Mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem mondhatom el… csak tedd meg…

Letettem. Tamás hallotta a beszélgetést.

– Talán igaza van… Nem tudjuk eltartani őket. Nincs pénzünk se elég…

– Ha most feladjuk őket, soha nem bocsátom meg magamnak! – kiáltottam rá.

Egyre többet veszekedtünk. Tamás esténként elment otthonról, én pedig bezárkóztam a fürdőszobába sírni.

A szomszédok is elkezdtek suttogni. A lépcsőházban mindenki minket nézett. Egyik nap egy idegen nő jelent meg: a gyermekvédelemtől jött.

– Önök hivatalos nevelőszülők? – kérdezte ridegen.

– Nem… de ezek a gyerekek senki másra nem számíthatnak.

– Ez nem az önök dolga – mondta hidegen.

Miután elment, Tamás összetört.

– Nem bírom tovább ezt a nyomást…

– Akkor menj el! De én nem hagyom őket magukra! – ordítottam rá zokogva.

Lili egy nap rajzot hozott nekem: négyen voltunk rajta kézen fogva egy nagy nap alatt.

– Ez mi? – kérdeztem meghatottan.

– Mi vagyunk… mert itt jó nekünk – suttogta.

Akkor értettem meg: már soha nem leszünk ugyanazok, akik voltunk. De talán ez így van jól.

Fél év telt el így. Gábort végül elfogták: kiderült, hogy adósságok és rossz társaság miatt menekült el. A bíróságon harcoltunk Bencéért és Liliért. Marika néni kitagadott minket.

Tamás egyszer csak azt mondta:

– Elvesztettem az öcsémet… de családot kaptam helyette.

Ma Lili már tizenkét éves, Bence tíz. Lili nevetése betölti a lakást, Bence focizik az udvaron és „anyunak” hív. Néha eszembe jut Gábor: vajon én is így cselekedtem volna az ő helyében?

Lehet boldog az ember úgy, hogy mások tragédiájából építi fel az életét? Vagy éppen ettől lesz igazi család valaki? Ti mit tennétek a helyemben?