A bűn súlya alatt: Egy magyar család története az igazság és a szeretet között
– Anya, ki az az ember az ajtóban? – suttogta Tamás álmos hangon, miközben a folyosóról beszűrődő fényben álltam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Az éjszaka közepén valaki dörömbölt az ajtónkon, mintha az élete múlna rajta.
Kinyitottam. Gábor állt ott, Tamás öccse. Arca sápadt volt, szemei vörösek a sírástól. Két gyerek kapaszkodott belé: a hatéves Bence és a nyolcéves Lili. Mindketten pizsamában, kabát nélkül, remegve a januári hidegben.
– Zsófi… kérlek… csak egy éjszakára… – Gábor hangja elcsuklott. – Ne kérdezz semmit. Csak engedj be.
Nem tudtam nemet mondani. Beengedtem őket. Tamás már mögöttem állt, döbbenten nézte az öccsét és a gyerekeket.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
– Nem mondhatom el… – Gábor lehajtotta a fejét. – Csak… vigyázzatok rájuk. Holnap visszajövök.
Aznap éjjel egyikünk sem aludt. A gyerekek összebújva feküdtek a kanapén, Lili sírdogált álmában. Tamás a konyhában ült, fejét a kezébe temette.
Reggelre Gábor eltűnt. Egy cetlit hagyott: „Vigyázzatok rájuk. Visszajövök.”
Tamás dühösen csapta le a papírt az asztalra.
– Ez nem lehet igaz! Mit gondol, hogy csak úgy itt hagyja őket? Mi lesz most?
Én csak néztem a gyerekeket. Bence némán bámulta a plafont, Lili hozzám bújt.
Aznap délután Tamás anyja, Marika néni hívott.
– Zsófi! Hallottam, hogy Gábor gyerekei nálatok vannak! Az egész utca erről beszél! Mit műveltek ti ott?
– Marika néni, most nem alkalmas…
– Ezek nem a ti gyerekeitek! Ne keverjétek magatokat bajba!
Letettem. A kezem remegett. Tamás rám nézett.
– Igaza van anyámnak? Jogunk van itt tartani őket?
– És ha nem tartjuk? Hova menjenek? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.
A következő napokban minden megváltozott. A gyerekek féltek, alig szóltak hozzánk. Lili esténként sírva kérdezte:
– Zsófi néni… apa visszajön?
– Vissza fog jönni, kicsim – hazudtam neki.
Bence éjszakánként felriadt, sikoltozott álmában. Odamentem hozzá, simogattam a haját.
Egy hét múlva Gábor felhívott egy ismeretlen számról.
– Zsófi… nem jöhetek vissza. Nagy bajban vagyok… Kérlek… add be őket a gyermekotthonba…
– Mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem mondhatom el… csak tedd meg…
Letettem. Tamás hallotta a beszélgetést.
– Talán igaza van… Nem tudjuk eltartani őket. Nincs pénzünk se elég…
– Ha most feladjuk őket, soha nem bocsátom meg magamnak! – kiáltottam rá.
Egyre többet veszekedtünk. Tamás esténként elment otthonról, én pedig bezárkóztam a fürdőszobába sírni.
A szomszédok is elkezdtek suttogni. A lépcsőházban mindenki minket nézett. Egyik nap egy idegen nő jelent meg: a gyermekvédelemtől jött.
– Önök hivatalos nevelőszülők? – kérdezte ridegen.
– Nem… de ezek a gyerekek senki másra nem számíthatnak.
– Ez nem az önök dolga – mondta hidegen.
Miután elment, Tamás összetört.
– Nem bírom tovább ezt a nyomást…
– Akkor menj el! De én nem hagyom őket magukra! – ordítottam rá zokogva.
Lili egy nap rajzot hozott nekem: négyen voltunk rajta kézen fogva egy nagy nap alatt.
– Ez mi? – kérdeztem meghatottan.
– Mi vagyunk… mert itt jó nekünk – suttogta.
Akkor értettem meg: már soha nem leszünk ugyanazok, akik voltunk. De talán ez így van jól.
Fél év telt el így. Gábort végül elfogták: kiderült, hogy adósságok és rossz társaság miatt menekült el. A bíróságon harcoltunk Bencéért és Liliért. Marika néni kitagadott minket.
Tamás egyszer csak azt mondta:
– Elvesztettem az öcsémet… de családot kaptam helyette.
Ma Lili már tizenkét éves, Bence tíz. Lili nevetése betölti a lakást, Bence focizik az udvaron és „anyunak” hív. Néha eszembe jut Gábor: vajon én is így cselekedtem volna az ő helyében?
Lehet boldog az ember úgy, hogy mások tragédiájából építi fel az életét? Vagy éppen ettől lesz igazi család valaki? Ti mit tennétek a helyemben?