Amikor lehull a maszk: Hogyan láttam meg az anyósom igazi arcát a válásom során
– Nem gondolod, hogy túl sokat követelsz Zoltántól? – csattant fel Ilona néni hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel szorítva a teáscsészét. A gőz már rég elillant, a tea kihűlt, de én még mindig ott ültem, próbálva megérteni, hogyan jutottunk idáig.
Az egész olyan hirtelen történt. Egy évvel ezelőtt még együtt főztünk karácsonykor, Ilona néni nevetett, amikor elrontottam a bejglit, és azt mondta: „Semmi baj, drágám, majd jövőre jobban sikerül.” Akkor még azt hittem, ő az én második anyám. Aztán Zoltán elkezdett későn hazajárni. Eleinte csak fáradtnak tűnt, aztán egyre ingerültebb lett. Próbáltam beszélni vele, de mindig elhárította: „Fáradt vagyok, Eszter. Hagyj most.”
Egy este, amikor már nem bírtam tovább, felhívtam Ilona nénit. Sírva mondtam el neki, hogy félek, valami nincs rendben. Ő akkor még együttérzőnek tűnt: „Ne aggódj, kicsim, minden házasságban vannak hullámvölgyek.” Megnyugodtam. De másnap Zoltán furcsán viselkedett. Mintha tudta volna, hogy beszéltem az anyjával. Később rájöttem: Ilona néni mindent elmondott neki.
A következő hetekben minden megváltozott. Ilona néni egyre gyakrabban jött át hozzánk – eleinte segíteni akart, de valójában csak figyelte minden mozdulatomat. Egyik este hallottam, ahogy Zoltánnal suttognak a nappaliban:
– Eszter túl érzékeny. Mindig csak panaszkodik – mondta Ilona néni.
– Tudom, anya. Már nem bírom – felelte Zoltán.
A szívem összeszorult. Hogy lehet ez? Az a nő, akit anyámként szerettem, most ellenem fordult.
A válás gondolata először akkor merült fel bennem komolyan, amikor Zoltán egy veszekedés után azt mondta: „Ha nem tetszik, menj vissza anyádhoz!” Aznap éjjel Ilona néni is ott volt. Nem szólt semmit – csak nézett rám hideg tekintettel.
Azt hittem, legalább ő megért majd. De másnap reggel már ő is támadott:
– Eszter, te sosem voltál elég jó Zoltánnak. Mindig csak magadra gondolsz.
Akkor értettem meg: elvesztettem őt is. Egyedül maradtam egy házban két idegennel.
A válási procedúra alatt Ilona néni mindent megtett, hogy ellehetetlenítse az életemet. A közös barátainknak azt mondta, hogy én vagyok a hibás mindenért. A családi ebédeken úgy tett, mintha én nem is léteznék. Egyszer még azt is hallottam tőle:
– Remélem, Zoltán hamar talál magának egy rendes lányt.
A legfájóbb az volt, amikor a kisfiunkat is próbálta ellenem hangolni:
– Anyád mindig csak sír és veszekszik – mondta neki halkan.
Próbáltam beszélni vele:
– Ilona néni, miért csinálja ezt? Én mindig tiszteltem magát.
– Te sosem voltál családtag – felelte ridegen.
Az utolsó csepp az volt, amikor a bíróságon tanúskodott Zoltán mellett. Minden szavával azt sugallta: én vagyok az instabil, hisztérikus feleség.
A válás után hónapokig nem tudtam aludni. Minden este visszhangzott bennem Ilona néni hangja: „Sosem voltál elég jó.” Próbáltam megfejteni, mikor kezdődött ez az egész. Talán sosem szeretett igazán? Vagy csak akkor vált ellenséggé, amikor úgy érezte, elveszítheti a fiát?
Anyám próbált vigasztalni:
– Eszterkém, vannak emberek, akik csak addig kedvesek, amíg hasznuk van belőled.
De én még mindig nem értem: hogyan lehet valaki ennyire más arcot mutatni? Hogyan lehettem ennyire vak? Vajon tényleg én voltam a hibás? Vagy csak rosszkor voltam rossz helyen?
Most itt ülök egyedül az új albérletemben Budapesten, és próbálom újraépíteni az életemet. Néha még mindig hallom Ilona néni hangját álmomban. De már nem félek tőle – inkább haragszom rá… és magamra is.
Ti mit gondoltok? Lehet valaha újra bízni valakiben ilyen árulás után? És honnan lehet felismerni azokat a jeleket, amiket én nem vettem észre?