Nadályn – A gyász árnyékában és a családi titkok között
– Nem akarom ezt a kutyát! – csattant fel Gábor hangja, ahogy az előszobában állt, karba tett kézzel. A kis fehér szőrgombóc, akit Andris csak Bodzának nevezett el, ijedten bújt a lábamhoz. A házban még mindig ott lebegett Laci, a férjem hiánya, mintha minden falra rá lenne írva: „itt valaki hiányzik”. Azóta, hogy elment, minden reggel úgy ébredtem, mintha egy darab belőlem is eltűnt volna.
Gábor sosem volt az érzelmek embere. Mindig mindent rendben akart tudni: a cipők párban, a bögrék sorban, a múlt pedig lezárva. De én nem tudtam lezárni. És most itt volt Bodza, aki mindent felforgatott.
– Anyu, kérlek, csak próbáld meg! – könyörgött Andris, a legkisebb unokám. – Nagyon magányos vagy mostanában…
A szívem összeszorult. Vajon tényleg ennyire látszik rajtam? Próbáltam erősnek mutatkozni előttük, de néha úgy éreztem, hogy minden mozdulatom árulás Laci emléke ellen.
Az első napok Bodzával nehezek voltak. Gábor minden alkalommal morgott, amikor a kutya bejött a nappaliba. Az unokáim viszont nevetve játszottak vele, mintha csak egy új testvér érkezett volna. Egy este azonban Gábor kiabálása betöltötte az egész házat:
– Elég volt! Nem bírjuk tovább ezt a káoszt! Anyu, miért nem tudsz végre továbblépni? Miért ragaszkodsz mindenhez, ami régi?
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hirtelen minden régi sérelem felszínre tört: az elhallgatott veszekedések Lacival, Gábor gyerekkori félelmei, az én soha ki nem mondott bűntudatom.
– Mert félek! – tört ki belőlem. – Félek elengedni azt, ami volt! Félek attól, hogy ha elengedem Lacit, akkor már semmi sem marad belőle… vagy belőlem.
Csend lett. Csak Bodza halk nyüszítése hallatszott.
Aznap este először sírtam igazán Laci halála óta. A fürdőszobában ültem a hideg csempén, és hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon. Aztán valami megváltozott bennem. Rájöttem: nem csak én szenvedek. Gábor is elvesztette az apját. Az unokáim is érzik a hiányt.
Másnap reggel Gábor csendesen ült az asztalnál.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam bántani.
– Tudom – feleltem. – De beszélnünk kell arról, ami fáj.
Aznap délután leültünk mindannyian: én, Gábor, az unokák és még Bodza is ott feküdt az asztal alatt. Először nehéz volt megszólalni. De aztán elkezdtek jönni a szavak: ki hogyan élte meg Laci elvesztését; milyen régi sérelmeket hurcolunk magunkban; miért félünk kimondani azt, ami igazán fáj.
Kiderült: Gábor haragszik rám egy régi döntésem miatt – amikor elutasítottam egy lehetőséget, hogy külföldre költözzünk még az ő gyerekkorában. Ő úgy érezte, hogy emiatt maradt le valamiről az életben. Én pedig egész életemben bűntudatot éreztem emiatt.
Andris ekkor megszólalt:
– Nagyi… én csak azt szeretném, ha újra mosolyognál.
A szívem majd megszakadt. Rájöttem: nem csak magam miatt kell továbblépnem. A családom miatt is.
A következő hetekben lassan változni kezdett minden. Gábor néha már megsimogatta Bodzát. Az unokák gyakrabban jöttek át hozzám. És én is kezdtem újra élni: kertészkedtem, sütöttem-főztem nekik, sőt egyszer még moziba is elmentünk együtt.
Egy este Bodza odabújt hozzám a kanapén. Megsimogattam a fejét és halkan azt mondtam:
– Köszönöm neked… hogy visszahoztad a fényt ebbe a házba.
Most már tudom: nem kell elfelejtenem Lacit ahhoz, hogy tovább éljek. Megtanultam megbocsátani magamnak és Gábornak is.
De vajon tényleg képesek vagyunk elengedni a múltat? Vagy örökké cipeljük magunkkal a régi sebeket? Ti mit gondoltok erről?