Az érettségi évében teherbe estem, és a szüleim kitettek az utcára. Péterrel együtt küzdöttünk a túlélésért, miközben a családom elfordult tőlem. Tíz évvel később, amikor már mindent magamnak teremtettem meg, a szüleim visszatértek, és segítséget kértek tőlem.
Egy budapesti anya szemszögéből mesélem el, hogyan alázták meg a fiamat az iskolában, mert más volt, mint a többiek. Megmutatom, milyen nehéz szembeszállni a közönyös intézményekkel és a hallgató társadalommal. A történetem arról szól, hogy anyaként meddig mehetünk el, hogy megvédjük a gyerekeinket – és hogy mennyire fáj, ha a világ nem fogadja el őket olyannak, amilyenek.
Egy fájdalmas családi helyzetet mesélek el, amikor az anyósom rendre elutasította a fiamat, miközben a saját lányának és unokájának mindent megadott. Az ebből fakadó csalódás, harag és tehetetlenség végül oda vezetett, hogy megkérdőjeleztem, mit is jelent számomra a család. Vajon lehet-e újraépíteni a bizalmat, ha egyszer már összetört?
Egy éjszaka alatt felnőttem, amikor anyám kidobott, miután megtudta, hogy terhes vagyok. A párommal, Gáborral mindent elölről kellett kezdenünk, miközben a családunk hátat fordított nekünk. Tíz évvel később, amikor már saját lábunkon álltunk, a múlt újra bekopogott az ajtónkhoz.
Egy viharos reggelen, amikor az egész osztály engem bámult, rájöttem, hogy az erdő csendje után a városi iskola zaja sokkal félelmetesebb. Az évekig tartó gúnyolódás és kirekesztés után végre megtanultam kiállni magamért, és lassan megtapasztaltam, milyen érzés, ha valaki elfogad. Ez az én történetem arról, hogyan lettem a kitaszítottból példakép.
