Az életem fenekestül felfordult, amikor megszületett a kisfiam, és rájöttem, hogy a férjem, Gábor, nem hajlandó segíteni. Egy családi összejövetelen szó szerint összeestem a kimerültségtől, miközben mindenki csak nézett, és senki sem értette igazán, mi zajlik bennem. Ez a történet arról szól, hogyan lehet talpra állni akkor is, amikor úgy érzed, teljesen egyedül vagy.
A nevem Eszter, és a történetem egy kiabálással kezdődik a konyhában, miközben a kisfiam sír, a férjem, Gábor pedig azt követeli, hogy vigyázzak a nővére gyerekeire is. Két tűz közé kerülök: a családom elvárásai és a saját határaim között őrlődöm, miközben kimerültséggel és bűntudattal küzdök. Ez az én utam az anyaságban Magyarországon, ahol mindenki azt hiszi, hogy egy anyának mindent fel kell áldoznia másokért.
Egy régi budapesti panelházban élek, ahol egy ártatlan szívességből lassan mindennapos teher lett: szomszédom, Tünde kisfiát egyre gyakrabban bízza rám. Eleinte segíteni akartam, de most már úgy érzem, kihasználnak, és nem tudom, hogyan mondjak nemet anélkül, hogy tönkretenném a jó viszonyt. Vajon hol húzódik a határ segítőkészség és önfeladás között?
