Tizenegy évesen azt hittem, a szüleim mindig mellettem állnak majd. Az első bálom estéjén azonban minden megváltozott: nemcsak az iskolatársaim, de a saját családom is kinevetett a ruhám miatt. Ez az este örökre megváltoztatta, ahogyan magamra és a szeretteimre tekintek.
Gyermekkoromban sosem játszhattam, mindig csak tanulnom kellett, mert anyám szerint csak így lehet boldogulni Magyarországon. Felnőttként végre megtaláltam az otthonomat és visszatértem a szülőfalumba, de a múlt árnyai és a családi sebek nem engedtek szabadon. Most, hogy mindent elveszíthetek, felteszem magamnak a kérdést: vajon valaha is megbékélhetek azzal, amit elvettek tőlem?
Gyerekkoromban mindenki azt mondta, apám szemeit örököltem. Hét éves voltam, amikor elment, és csak a hasonlóságaink maradtak velem – meg a hiánya. Most, húsz évvel később, újra találkoztunk, és minden kimondatlan szó ott feszült közöttünk.
