Egy esős, szürke reggelen, a negyvennyolcadik születésnapom után, a konyhaasztalnál ülve visszatekintek az életemre, amelyet másokért éltem le. Túl fiatalon mentem férjhez, nem szerelemből, hanem kényszerből, és most, hogy a gyerekeim felnőttek és a férjem elhagyott, üresnek érzem magam. Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi áldozat után, vagy örökre elvesztem önmagam?
Egész életemet beteg édesanyám ápolásának szenteltem, miközben saját álmaimról lemondtam. Most, hogy anyám elment, mindenét a bátyámra hagyta, aki évente egyszer látogatta meg. Most egyedül maradtam az üres lakásban, és próbálom megérteni, miért nem voltam elég jó, és hogyan tovább.
Egy hideg decemberi éjszakán a lányom sírva hívott fel, hogy segítsek neki, mert nem bírja egyedül a kisfiával. Évekig én neveltem az unokámat, míg ő karriert épített, de amikor visszatért, azzal vádolt, hogy elvettem tőle a gyermekét. Most, hogy mindannyian sérülten állunk egymással szemben, nem tudom, hol hibáztam el mindezt.
Egész életemben keményen dolgoztam, hogy a fiamnak jobb élete legyen, mint nekem. Minden megtakarításomat neki adtam, hogy elindulhasson az életben, de amikor sikeres lett, mintha elfelejtett volna. Most, idős fejjel, egyedül maradva próbálom megérteni, hol rontottam el, és vajon visszatalál-e még hozzám valaha.
Soha nem vágytam sokra, csak egy kis nyugalomra. Amikor a fiam és a menye felajánlották, hogy költözzek hozzájuk, azt hittem, új családi élet kezdődik. De hamar rá kellett jönnöm, hogy a szeretet és a hála nem mindig jár együtt az áldozattal.
