Hajnali harangszó és a seprű nyoma – Egy utcaseprő fia vagyok

– Már megint elkéstél, Gergő! – csattant fel anyám hangja a sötét konyhában. A vekker hajnali háromkor csörgött, de én csak most, negyed négykor botorkáltam ki a szobából. A kávé már kihűlt az asztalon, anyám szeme alatt sötét karikák. – Ha nem indulsz most, megint lemaradsz a villamosról, aztán mehetsz gyalog a telepre! – folytatta, miközben remegő kézzel öntött magának egy újabb adag kávét.

Nem szóltam semmit. A torkomban gombóc, a gyomromban üresség. A panelház folyosóján végiglopakodva próbáltam nem felébreszteni a szomszédokat. A lift persze megint nem működött. Lementem a lépcsőn, minden lépésnél recsegett a régi linóleum.

A város még sötét volt, csak néhány taxis és egy-két hajléktalan mozgott az utcán. A kezem fázott a seprű nyelén. A villamosmegállóban már ott állt Laci bácsi, az öreg utcaseprő. – Na, Gergő fiam, ma is harc lesz! – kacsintott rám. – Tudod, mit mondott apád mindig? „Aki reggel kel, azé a világ!” – mondta, és elindultunk együtt a telephely felé.

Apám három éve halt meg. Egyik reggel nem jött haza. Szívroham. Azóta minden felelősség rám szakadt: anyám beteges lett, húgom még csak tizenkettő. Az iskolát sem akartam abbahagyni, de pénz kellett. Így lettem utcaseprő, mint apám.

A telephelyen büdös volt és hideg. A főnök, Sándor bácsi, mindig mogorva volt: – Ne ácsorogjatok! Seprűt kézbe! – kiabált ránk. Felvettük a narancssárga mellényt, és elindultunk a Blaha Lujza tér felé.

A reggeli forgalom előtt kellett végezni. A villamos sínek között összegyűlt szemét, cigarettacsikkek, sörösdobozok. Néha egy-egy részeg még ott hortyogott a padon. Laci bácsi odasúgta: – Ne nézz oda, csak csináld! – Én meg csak sepregettem, közben fejben már az iskolai dolgozatot ismételtem.

A suli után mindig rohantam haza. Anyám már várt az ablakban. Néha veszekedtünk: – Minek neked ez az egész? Úgysem lesz belőled senki! – vágta hozzám egyszer dühösen, amikor megtudta, hogy jelentkeztem az egyetemre. – Inkább dolgozz rendesen! – De én nem akartam egész életemben utcaseprő lenni.

A családi ebédeken mindig előjött a téma. Nagybátyám, Pista bácsi, aki valaha buszsofőr volt, most rokkantnyugdíjas: – Gergő! Az élet nem mese! Itt mindenki dolgozik! Tanulni? Ugyan már! Majd ha lesz pénzed, akkor beszélj! – Anyám bólogatott mellé. Csak húgom nézett rám nagy szemekkel: – Ugye egyszer elviszel majd Pestre? – kérdezte halkan.

Az iskolában sem volt könnyebb. A többiek tudták, hogy utcaseprő vagyok. Volt, aki gúnyolódott: – Hé, Gergő! Nem maradt egy kis seprűporod? – nevetett Zsolti, az osztály menője. Mások csak kerültek. Egyedül Réka volt kedves hozzám: – Ne törődj velük! Te legalább tudod, mi az élet! – mondta egyszer a szünetben.

Egyik nap dolgozatot írtunk magyarból. Fáradt voltam, alig bírtam nyitva tartani a szemem. Mégis ötöst kaptam rá. A tanárnő külön kihívott: – Gergő, tehetséges vagy! Miért nem jelentkezel ösztöndíjra? – kérdezte biztatóan.

Otthon elmondtam anyámnak. Először csak legyintett: – Ugyan már! Kit érdekel egy ösztöndíj? Úgysem vesznek fel! De amikor megjött a levél az ELTE-ről, hogy felvettek magyar szakra ösztöndíjjal, anyám sírva fakadt.

– Hogy fogod ezt bírni? Hogy fogunk élni nélküled? Ki fogja eltartani a családot? – kérdezte kétségbeesetten.

– Dolgozni fogok továbbra is hajnalban – mondtam halkan –, de tanulni is akarok.

Az első egyetemi napok rémálom voltak. Fáradtan ültem be az előadásokra narancssárga mellényben, mert nem volt más kabátom. A többiek suttogtak mögöttem: – Ez ki? Mit keres itt egy utcaseprő? Egyikük hangosan megjegyezte: – Itt nem takarítónők gyerekei tanulnak!

Hazamentem és sírtam. Anyám csak annyit mondott: – Ne törődj velük! Apád is ezt tette volna.

Egy este Réka felhívott: – Gergő, ne add fel! Gyere át hozzánk tanulni! Anyukám süt palacsintát! Elmentem hozzájuk. Az ő családjuk más volt: meleg lakás, nevetés, szeretet. Irigyeltem őket.

Az évek teltek. Hajnalban dolgoztam, nappal tanultam. Néha elaludtam az előadáson. Egyszer az egyik professzor odajött hozzám szünetben:

– Maga miért ilyen fáradt mindig?

Elmondtam neki mindent: apám halálától kezdve anyám betegségéig és a hajnali munkáig.

A professzor csak annyit mondott: – Maga előtt le a kalappal! Ha segítség kell, szóljon!

Az utolsó évben anyám állapota rosszabbodott. Egyre többet kellett otthon lennem. Az ösztöndíj kevés volt mindenre. Húgom is beteg lett; tüdőgyulladás vitte kórházba.

Egy este összevesztem anyámmal:

– Miért nem hagyod abba ezt az egészet? Miért nem vagy velünk többet?

– Mert ha most feladom, soha nem lesz jobb nekünk! Nem akarom, hogy húgom is ebben nőjön fel!

Anyám sírt. Én is sírtam.

Az utolsó vizsgán megbuktam. Összetörtem. Fel akartam adni mindent.

Réka keresett meg:

– Gergő! Nem adhatod fel most! Gondolj apádra! Gondolj ránk!

Újra nekifutottam a vizsgának. Sikerült.

Diplomaosztón anyám tolókocsiban ült hátul a teremben. Húgom mellettem sírt örömében.

A nevemet mondták ki: „Nagy Gergely” – és én átvettem a diplomát.

Hazafelé anyám megszorította a kezem:

– Büszke vagyok rád!

Most már tanár vagyok egy budapesti gimiben. Hajnalban néha még mindig érzem a seprű nyelének hidegét a kezemben.

De tudom: minden nap új esély.

Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek még így ma Magyarországon? Hányan kelnek hajnalban azért, hogy egyszer jobb legyen nekik? Ti mit gondoltok: tényleg csak kitartás kérdése minden? Vagy ennél sokkal több kell hozzá?