Őrangyalom – Erzsébet története

– Erzsi, vedd már fel azt a telefont! Meddig akarsz még így ülni? – Mariann hangja úgy hasított át a csendes szobán, mintha követ dobtak volna az ablaküveghez. Az ajtóban állt, karba tett kézzel, arcán türelmetlenség. – Vagy kapcsold ki, ha nem akarsz beszélni! – mondta, majd dühösen becsapta maga mögött az ajtót.

A telefonom kijelzőjén újra és újra felvillant Nikolett neve. Már reggel óta hívogatott, de minden hívását elutasítottam, míg végül kikapcsoltam a készüléket, és a kanapé másik végébe hajítottam. Rég megtettem volna, ha nem vártam volna András hívását. András a bátyám, az egyetlen, aki még képes volt meghallgatni anélkül, hogy ítélkezne. De ő már harmadik napja hallgatott.

A lakásban olyan volt a légkör, mintha mindannyian vékony jégen járnánk. Anyám, Mariann, egész reggel a konyhában zörgött, hangosan pakolta a tányérokat, evőeszközöket, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy a türelme véges. Apám, Zoltán, egyre később járt haza a munkából, és kerülte a beszélgetéseket. Nikolett, a vőlegényem három éve, mostanában minden apróságon összeveszett velem – a jövőnkről, a pénzről, arról, hogy nem akarok még gyereket. De nem ő volt az oka a hallgatásomnak.

Minden egy hete kezdődött, amikor a szokásosnál korábban értem haza a munkából, és Nikolettet a konyhában találtam, ahogy Kingával, a húgommal nevetgélnek. Amint beléptem, elhallgattak. Valami bennem eltört. Azóta Kinga kerüli a tekintetemet, Nikolett pedig minden lehetséges módon próbálja magyarázni a helyzetet. – Csak beszélgettünk! – ismételgeti. De én láttam a szemében valamit, ami több volt egyszerű barátságnál.

Azóta nem alszom. Éjszakánként forgolódom, minden szót, minden mozdulatot újra és újra lejátszok magamban. Vak voltam? Tényleg nem vettem észre semmit? Anyám csak annyit mond: – Túlreagálod, Erzsébet. Kinga a húgod! Nikolett szeret téged! – De én úgy érzem, mindenki elárult egyszerre.

A munkahelyemen sem jobb a helyzet. A főnöknőm rosszallóan néz rám, mert ebben a hónapban már harmadszor kérek szabadságot. A kolléganőim a hátam mögött suttognak. Idegennek érzem magam a saját életemben.

Csütörtök este elhatároztam, hogy sétálok egyet. Hideg volt, esett az eső, de muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. A régi, zuglói templom mellett mentem el, amikor megláttam egy idős asszonyt a padon, vékony kabátban, kezében egy szatyorral, amiben csak egy vekni kenyér volt. Megálltam mellette.

– Minden rendben? – kérdeztem félénken.

Rám nézett, és halványan elmosolyodott.

– Néha csak le kell ülni, és kivárni, amíg elvonul a vihar – mondta halkan.

Nem tudom, miért, de leültem mellé, és beszélgetni kezdtünk. Irénnek hívták, és egyedül élt, mióta a férje meghalt. Elmesélte, hogy a fia külföldre költözött, már évek óta nem hívja, a szomszédok elfelejtették, hogy létezik, és a magány néha annyira fáj, hogy szinte belesajdul a szíve.

– Tudja, néha váratlanul jön valaki, és akkor az ember rájön, hogy mégsem teljesen egyedül van – mondta hirtelen.

Ezek a szavak egész éjjel visszhangoztak bennem. Másnap végül felhívtam Andrást. Csak harmadszorra vette fel.

– Erzsi? Minden rendben?

Nem bírtam tovább, és sírva fakadtam.

– András… már nem tudom, mit csináljak…

Ő türelmesen hallgatott, nem szólt közbe, nem ítélkezett. Egy órán át beszéltem, és utána úgy éreztem, mintha egy óriási súlyt vettek volna le a vállamról.

Este Nikolett is megjelent nálunk. A bejáratban állt, kezében egy csokor tulipánnal, fáradtnak tűnt.

– Erzsi… beszélnünk kell.

Ki akartam tessékelni, de valami visszatartott.

– Jó – mondtam halkan.

Leültünk egymással szemben a nappaliban. Nikolett sokáig hallgatott.

– Tudom, hogy eljátszottam a bizalmad – kezdte végül. – De esküszöm, Kingával soha nem volt és nem is lesz semmi. Egyszerűen… mostanában elveszettnek érzem magam. Te mindig szomorú vagy, bezárkózol… csak beszélgetni akartam valakivel, aki közel áll hozzám.

Sokáig néztem rá. Hinni akartam neki, de valami bennem azt kiabálta: „Ne bízz benne!” Ugyanakkor tudtam, hogy én magam is régóta elzárkóztam a világ elől.

– Időre van szükségem – mondtam végül.

Nikolett bólintott, és szó nélkül távozott.

A következő napokban próbáltam rendet tenni a fejemben. Először Kingával beszéltem őszintén, hosszú évek óta először.

– Erzsi… ha úgy érezted, elárultalak, sajnálom – mondta könnyes szemmel. – Nikolett nekem olyan, mint egy báty. Csak… segíteni akartam neked.

Akkor értettem meg, mennyire mindannyian elvesztünk a saját érzéseinkben és félelmeinkben.

Vasárnap ismét elmentem a templomhoz. Irén már nem ült ott, de a padon egy kis cetlit találtam: „Ne félj segítséget kérni.”

Ma már tudom: néha az őrangyalok a legváratlanabb alakban jelennek meg az életünkben – egy idős asszony a padon, vagy egy testvér a telefon másik végén. Talán éppen ezért érdemes néha újra kinyitni a szívünket, és bízni.

Volt már veletek is olyan, hogy úgy éreztétek, minden darabokra hullik? Ki volt akkor a ti őrangyalotok?