„Miért kell neked még egy lakás, amikor már négy is van?” – A nővérem ki akart tenni a közös otthonunkból, amit anyámmal osztok meg

– Miért kell neked még egy lakás, amikor már négy is van? – kiáltottam Katalinra, miközben a nappalinkban álltunk, anyám régi, kopott szőnyegén. A hangom remegett, a kezem ökölbe szorult. Katalin hideg tekintettel nézett rám, mintha csak egy idegen lennék, nem pedig a húga, akivel egykor titkokat suttogtunk a paplan alatt.

– Ez nem a te dolgod, Zsuzsa. Az ingatlan az én nevemen van, és jogom van dönteni róla – válaszolta, miközben a telefonját nyomkodta, mintha már rég máshol járna gondolatban. Anyám a sarokban ült, a kezeit tördelte, a szeme vörös volt a sírástól.

Gyerekkorunkban Katalin mindig is az erősebb volt. Ő volt az, aki kiállt értem, amikor az iskolában bántottak, ő volt az, aki a legjobb jegyeket hozta haza, és akit apánk is mindig előnyben részesített. Én voltam a csendesebb, a visszahúzódóbb, aki inkább könyvekbe menekült a családi viták elől. De most, hogy apánk már nincs velünk, és anyánk is egyre gyengébb, minden megváltozott. Katalin mintha teljesen más emberré vált volna.

Az egész akkor kezdődött, amikor apánk halála után előkerültek a papírok. Kiderült, hogy a lakás, ahol anyámmal élünk, Katalin nevén van, mert apánk így akarta elkerülni az örökösödési vitákat. Akkor még azt hittem, ez csak formalitás, hiszen Katalin mindig azt mondta, hogy a család a legfontosabb. De most, amikor a lakáspiac az egekben van, és Katalin sorra vásárolja az ingatlanokat, hirtelen mi, anyámmal, csak akadály lettünk a szemében.

– Anyu, kérlek, mondd el neki, hogy nem mehetünk innen el! – fordultam anyámhoz, de ő csak a fejét rázta, és halkan sírt. – Nem akarok vitát, Zsuzsa. Katalin biztos tudja, mit csinál – suttogta.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hol rontottuk el. Hogyan lett a testvéremből valaki, aki képes lenne az utcára tenni a saját anyját és húgát? Másnap reggel Katalin egy ügyvéddel érkezett. A férfi udvariasan, de határozottan közölte, hogy harminc napunk van elhagyni a lakást. Anyám összeomlott, én pedig dühösen kiabáltam:

– Hogy teheted ezt velünk? Hát nem emlékszel, mennyit jelentett nekünk ez az otthon? Itt nőttünk fel, itt halt meg apa! – Katalin csak vállat vont. – Nem személyes, Zsuzsa. Ez üzlet. – A szavai, mint jéghideg víz, úgy csaptak arcon.

Az elkövetkező hetekben minden nap egyre nehezebb lett. Anyám egész nap a szobájában ült, én pedig próbáltam megoldást találni. Beszéltem barátokkal, rokonokkal, de senki sem tudott segíteni. Egy este, amikor már minden reményem elszállni látszott, anyám odajött hozzám, és remegő hangon azt mondta:

– Talán tényleg el kell mennünk, Zsuzsa. Nem akarom, hogy a családunk teljesen széthulljon. – De én nem akartam feladni. Elhatároztam, hogy beszélek Katalinnal, utoljára.

Másnap reggel elmentem hozzá. Az új lakásában várt, modern, rideg bútorok között. Leültem vele szemben, és próbáltam visszafogni a könnyeimet.

– Katalin, kérlek, gondold át. Anyu nem bírná ki, ha el kellene hagynia ezt a helyet. Én sem. Nem lehet, hogy a pénz fontosabb legyen, mint a család. – Egy pillanatra megremegett a szája, de aztán újra kemény lett a tekintete.

– Zsuzsa, én is szeretlek titeket, de most más idők járnak. Nekem is gondolnom kell a saját jövőmre. Nem élhetünk örökké a múltban. – Felállt, és az ablakhoz ment. – Ha akarod, segítek lakást találni. De ezt a helyet el kell adnom.

Hazafelé menet úgy éreztem, mintha valami végleg eltört volna bennem. Otthon anyám csendben pakolt, néha megállt, megsimogatta a régi fényképeket. Egy este, amikor már minden doboz be volt csomagolva, leültem mellé a kanapéra.

– Anyu, szerinted valaha újra család leszünk? – kérdeztem halkan. Anyám csak a kezemet fogta, és könnyes szemmel nézett rám.

Azóta eltelt néhány hónap. Egy kis albérletben élünk anyámmal, messze attól a háztól, ahol minden emlékünk született. Néha még mindig felébredek éjszaka, és azt várom, hogy Katalin bejön a szobába, és azt mondja, minden rendben lesz. De ez már soha nem fog megtörténni. A családunk széthullott, és nem tudom, valaha újra összerakhatjuk-e.

Vajon tényleg megéri a pénz, hogy mindent elveszítsünk, ami igazán fontos? Ti mit tennétek a helyemben?