Rajongók felháborodása: Az ikonikus magyar rapper szobra – Egy testvér vallomása

– Ez nem lehet igaz! – csattant fel anyám hangja a telefonban, miközben a háttérben a Duna TV híradója szólt. – Hogy néz ez ki, fiam? Ez nem a Gábor! – A hangja remegett a dühtől és a fájdalomtól, ahogy a frissen felavatott szobor képét nézte a Facebookon. Én csak álltam a konyhában, a kávém felett, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Gábor, a bátyám, az ország egyik legismertebb rappere volt, aki évekkel ezelőtt tragikus hirtelenséggel hunyt el. Most, hogy végre szobrot állítottak neki a VIII. kerületben, mindenki erről beszélt – de nem úgy, ahogy reméltük.

A családunkban mindig is Gábor volt a középpontban. Ő volt az, aki a panelházak között is képes volt álmodni, aki a szavakból fegyvert kovácsolt, és akiért a fél ország rajongott. Én, az öccse, mindig csak a háttérből figyeltem, ahogy a színpadon tombolt, ahogy a tömeg skandálta a nevét: „Gábor! Gábor!” Most viszont, hogy már csak az emléke maradt, mindenki azt várta, hogy a szobor majd méltóképpen őrzi meg őt. Ehelyett a közösségi oldalakon egymást érték a kommentek: „Ez nem Gábor, hanem egy random csávó!” „A szobrász látta egyáltalán, hogy nézett ki?” „Szégyen!”

A szoboravatás napján a család együtt ment ki a térre. Anyám szorította a kezem, apám némán bámult maga elé. A polgármester beszédet mondott, a szobrász is felszólalt, de a tömeg már akkor zúgolódott. Egy idős néni, aki régen a szomszédunk volt, odasúgta: – Ez a szobor inkább hasonlít a postásra, mint Gáborra! – és elfojtotta a nevetését. A bátyám egykori zenésztársai is ott voltak, egyikük, Zoli, odalépett hozzám:

– Te, Andris, ezt most komolyan gondolták? Gábor mindig azt mondta, hogy ha egyszer szobrot kap, legalább legyen rajta a sapkája meg a fülhallgatója. Itt meg… – végignézett a bronzszobron, amelyen egy merev arcú, öltönyös férfi állt, mintha valami hivatalnok lenne, nem egy forradalmi rapper.

A sajtó is rárepült a témára. Az egyik újságíró, egy fiatal lány, odajött hozzám interjút kérni:

– Ön szerint mit szólna Gábor ehhez a szoborhoz?

Néztem a szobrot, aztán a lány szemébe: – Szerintem először röhögne, aztán írna róla egy dalt, amiben kiosztaná az egész rendszert. De aztán… aztán lehet, hogy sírna is. Mert ez nem ő.

A nap végére a Facebook már tele volt mémekkel, a szobor fejére sapkát, napszemüveget, sőt, néha még mikrofont is rajzoltak. A rajongók felháborodása egyre nőtt. Volt, aki petíciót indított, hogy cseréljék le a szobrot. Mások azt írták, hogy nem a külső számít, hanem az emlék, amit Gábor hagyott maga után. De a családunkban ez újabb vitákat szült. Anyám napokig sírt, apám pedig csak annyit mondott: – Mindegy, legalább emlékeznek rá.

Én magam is vívódtam. Gábor emléke nekem nem egy szoborban él, hanem abban, ahogy együtt lógtunk a grundon, ahogy a régi magnón hallgattuk a beatbox-okat, ahogy a szüleinkkel veszekedtünk, mert túl hangos volt a zene. De most, hogy az egész ország erről beszél, mintha mindenki elfelejtené, ki is volt ő valójában. Egy este, amikor már mindenki lefeküdt, kimentem a térre. A szobor ott állt, magányosan, a közvilágítás sárga fényében. Leültem mellé a padra, és halkan beszélni kezdtem hozzá:

– Gábor, látod, mi lett ebből? Mindenki csak a külsőt nézi, ahelyett, hogy emlékeznének arra, amit mondtál, amit adtál nekik. Vajon tényleg ennyire fontos, hogy egy szobor hasonlítson rád? Vagy csak mi, akik szerettünk, ragaszkodunk ahhoz, hogy ne felejtsenek el?

Másnap reggel újabb cikkek jelentek meg: „A család is csalódott a szoborban”, „Rajongók követelik a szobor eltávolítását”. A munkahelyemen is mindenki erről beszélt. Az egyik kollégám, Jutka, odajött hozzám a konyhában:

– Andris, te mit gondolsz? Tényleg ilyen nagy baj, ha nem hasonlít? Szerintem az a lényeg, hogy emlékeznek rá.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre éreztem dühöt, szomorúságot és valami furcsa büszkeséget is. Gábor mindig is megosztó volt, most is az. De vajon tényleg ez számít? Vagy csak az, hogy ne felejtsük el, ki volt ő, és mit jelentett nekünk?

Este újra kimentem a szoborhoz. Egy fiatal srác állt ott, fülhallgatóval a fején, és Gábor egyik számát hallgatta. Megkérdeztem tőle:

– Te mit gondolsz erről a szoborról?

A srác vállat vont: – Nekem mindegy, hogy néz ki. A zenéje úgyis örökké él.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg ennyire fontos a külső, vagy csak mi kapaszkodunk görcsösen a múltba. Lehet, hogy a szobor sosem lesz olyan, mint Gábor volt. De talán nem is kell. Talán elég, ha emlékezünk rá, ahogy volt: hibáival, erényeivel, a hangjával, a nevetésével.

Vajon tényleg egy szobor dönti el, hogy ki marad velünk az emlékeinkben? Vagy csak mi, akik szerettük, tudjuk igazán, ki volt ő? Ti mit gondoltok erről?