Az éjfélkor suttogó férj – Egy budapesti anya rémálma

– Gábor, mit csinálsz? – suttogtam rekedten, miközben a férjem már megint a hasamhoz hajolt, pontban éjfélkor. A sötét hálószobában csak a Hold fénye szűrődött be a redőny résein, és a férjem árnyéka hosszúra nyúlt a falon. Nem válaszolt, csak halkan, szinte hangtalanul suttogott valamit a hasamnak. Először azt hittem, ez valami kedves gesztus, hiszen annyira vágyott már egy gyerekre. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább rettegni kezdtem.

Az első furcsaságok akkor kezdődtek, amikor Gábor minden éjjel ugyanabban az időpontban ébredt fel, mintha valami belső óra vezérelné. Odalépett az ágyamhoz, letérdelt, és a hasamhoz hajolt. Eleinte csak mosolyogtam rajta, de egy éjjel, amikor azt hitte, alszom, meghallottam, hogy nem is a babához beszél, hanem valami egészen máshoz. „Engedelmeskedj… ő a hajó… ne bánts…” – suttogta, és a hangja remegett. Máskor azt mondta: „Hamarosan itt az idő.”

Egyik reggel, amikor erről beszéltem a legjobb barátnőmmel, Katával, próbáltam nevetni rajta. – Biztos csak izgul, tudod, a férfiak is furcsán reagálnak a terhességre – mondta Kata, de a szemében ott volt a kétely. Én viszont egyre kevésbé tudtam elhessegetni a rossz érzést. Egyik éjjel, amikor felriadtam, láttam, hogy Gábor a padlóra furcsa, vörös jeleket rajzol valami sűrű folyadékkal. – Mit csinálsz? – kérdeztem rémülten. – Meg akarlak védeni téged… és a babát – válaszolta, de a hangja üres volt, a tekintete idegen.

Aznap éjjel először álmodtam vele. Egy árnyalak állt fölöttem, a keze a hasamra tapadt, és ugyanazt a dallamot dúdolta, amit Gábor szokott suttogni. Sikítva ébredtem, verejtékben úszva, Gábor pedig ott ült mellettem, mosolyogva. – Semmi baj, csak nyugtalan volt ma éjjel – mondta. – Honnan tudod, hogy lány lesz? – kérdeztem egyszer, amikor azt mondta, „ő” csak nyugtalan. – Ő mondta nekem – felelte, és a szemében valami hideg csillogás villant.

Egy éjjel úgy tettem, mintha aludnék. Pontban éjfélkor Gábor megint a hasamhoz hajolt, de most mindent hallottam. – Ne aggódj… most alszik. Hamarosan jössz. Hamarosan szabad leszel. Mindent megtettem, amit kértél. Ne bántsd, amikor eljössz – suttogta. Megdermedtem. Kivel beszél? Ki fog eljönni?

Másnap reggel eldöntöttem, hogy elmegyek. Összepakoltam néhány ruhát, de amikor kiléptem az ajtón, valami megállított. A küszöbön egy kis agyagedény állt, lepecsételve, fehér szalaggal átkötve. Az én nevem volt ráírva, Gábor kézírásával. Amikor este hazaért, megkérdeztem, mi ez. Elfehéredett. – Hozzáértél? – kérdezte remegő hangon. – Igen – feleltem. Erre ordítani kezdett: – MIÉRT NYÚLTÁL HOZZÁ? MEG AKARSZ HALNI?

Rémülten néztem, ahogy az edényt felkapva berohant a fürdőszobába. Pár perc múlva csörömpölést hallottam, majd halk mormolást, aztán csendet. Aznap éjjel nem suttogott a hasamhoz. Csak ült az ágy szélén, üres tekintettel bámult rám, míg el nem aludtam.

Reggel, amikor felébredtem, valami kicsi, vörös, lüktető dolog feküdt mellettem a padlón. Mozgott. És suttogta a nevemet. Sikítottam, ahogy csak tudtam, a szomszédok azonnal átjöttek, de mire bejutottak, a dolog eltűnt, csak egy vérfolt maradt utána. Gábor úgy tett, mintha semmit sem értene, sőt, nevetett is: – Biztos csak álmodtad. – De én tudtam, hogy amit láttam, az valóság volt.

Aznap este bezárkóztam a vendégszobába. Gábor könyörgött, hogy engedjem be, magyarázkodott, hogy mindent értünk tesz. A hangja megtört, sírt, és egy pillanatra megsajnáltam. Talán tényleg beteg, nem gonosz, gondoltam. Kinyitottam az ajtót.

Térdre rogyva várt, a szeme vörös volt a sírástól, kezében ugyanaz az agyagedény, amit azt hittem, összetört. Most azonban résnyire nyitva volt, és valami fekete, nyálkás dolog csillogott benne. – Haragszik – suttogta. – Nem kellett volna hozzányúlnod. – Futni akartam, de elkapta a csuklóm.

– Téged választott – mondta remegő hangon. – A szellem nem születhet meg edény nélkül, te vagy az edény. – A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam kiszabadulni, de a szorítása egyre erősebb lett, már a csontjaim is fájtak. – Kérlek, Gábor, félek! – zokogtam, de már nem hallott. A szeme kifordult, az ajkai mozogtak, de a hangja már nem az övé volt: mélyebb, hidegebb, idegen. – Felnyitottad a pecsétet, szólt a hang, ezért vérrel kell fizetni.

Összerogytam, a hasamat szorítottam, éles fájdalom hasított belém. A baba mozgott – nem, vergődött –, mintha ki akarna törni. Gábor énekelni kezdett, egyre hangosabban, egyre gyorsabban, a keze a hasamra tapadt. Aztán kialudtak a fények. Az egész lakás sötétségbe borult. Csak az ő hangja hallatszott, és a bennem felsikoltó, éles hang. – Jön! – kiáltotta Gábor, egyszerre nevetve és sírva. – Végre jön!

Sikítottam, könyörögtem, hogy hagyja abba, de a fájdalom mindent elnyelt. Elhomályosult a látásom. Aztán hirtelen csend lett.

Amikor magamhoz tértem, a lakás dermesztően hideg volt. Túl hideg. A hasam lapos volt. A lepedő csupa vér, Gábor pedig ott ült mellettem, előre-hátra ringatózva, suttogva: – Itt van… itt van… Körbenéztem, és megláttam őt: egy kislány állt az ágy végében, nem lehetett több öt évesnél. A szeme tejfehér, a bőre hamuszürke. Rám mosolygott, és amikor megszólalt, ugyanazt a suttogást hallottam, amit minden éjjel. – Anya – mondta halkan –, köszönöm, hogy beengedtél. Sikítottam, de Gábor csak szélesebben mosolygott.

– Látod? – mondta remegő örömmel. – Most már a miénk. A kislány odafordult hozzá, és valamit a fülébe suttogott. Gábor arca elfehéredett. A lányka éles, inhumánus kacagásban tört ki, majd a kezét Gábor arcához érintette. Abban a pillanatban a férjem bőre olvadni kezdett, mint a viasz, a sikolyai betöltötték a szobát, míg végül csak por maradt utána.

A kislány visszafordult hozzám, gyengéden mosolygott. – Ne sírj, anya – mondta. – Apa beteljesítette a célját. Most már csak mi vagyunk. Elájultam.

Amikor magamhoz tértem, egy kórházi ágyon feküdtem. Azt mondták, eszméletlenül találtak rám a lakásban, sehol a férjem, sehol a baba. De minden éjjel, pontban éjfélkor, még mindig hallom a hangját – lágyan, szeretetteljesen, de dermesztően hidegen suttogja a hasamból: – Anya, még mindig itt vagyok.

Vajon tényleg csak álmodtam? Vagy vannak dolgok, amiket sosem fogunk megérteni? Ti mit tennétek a helyemben?