Gyógyszer a hiányra – Egy magyar család története

– Anya, miért nincs nekünk soha semmink? – kérdezte a lányom, Zsófi, miközben a hűtő előtt állt, és a polcokon csak egy doboz margarin, néhány tojás és egy félig üres tejföl árválkodott. A kérdés úgy vágott belém, mint a kés. Nem tudtam, mit mondjak. Csak álltam ott, a panelház negyedik emeletén, a konyhában, ahol a linóleum már felpöndörödött a sarokban, és a plafonon penészfoltok virítottak.

Gyerekkoromban azt hittem, ha majd felnövök, minden más lesz. Hogy nem kell majd szégyenkeznem a turkálós ruhák miatt, hogy nem kell majd számolgatni a forintokat a boltban. De most, harmincnyolc évesen, két gyerekkel és egy férjjel, aki már hónapok óta munka nélkül van, ugyanazt a szorongást érzem, mint anyám mellett éreztem.

– Majd főzök rántottát, jó lesz az is – próbáltam mosolyogni, de Zsófi csak vállat vont, és visszament a szobájába. A kisebbik fiam, Marci, a kanapén ült, és a telefonját nyomkodta. A férjem, Gábor, a szomszéd szobában próbált állásokat keresni a laptopján, de már napok óta csak ugyanazokat a hirdetéseket görgette végig.

– Nem hívott vissza senki – mondta halkan, amikor beléptem hozzá. – A múlt heti interjún is csak azt mondták, majd értesítenek.

– Ne add fel, Gábor – mondtam, de a hangom üresen csengett. Tudtam, hogy ő is érzi: egyre kevesebb az esélyünk.

A családom sosem volt gazdag. Anyám, Ilona, egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Erikát. Apám elment, amikor még kicsik voltunk. Anyám egész életében a helyi varrodában dolgozott, néha takarítani járt, hogy ki tudja fizetni a számlákat. Gyerekként sokszor hallgattam, ahogy éjszaka sír a konyhában, amikor azt hitte, már alszunk.

– Nem akarom, hogy úgy nőjetek fel, mint én – mondogatta mindig. – Tanuljatok, lányok, mert a tudás az egyetlen, amit nem vehetnek el tőletek.

Én tényleg tanultam. Érettségi után felvettek a Szegedi Egyetemre, magyar szakra. Ott ismertem meg Gábort, aki akkor még tele volt álmokkal. Az első évben minden szépnek tűnt. Együtt jártunk a Tisza-partra, terveztük a közös jövőt. Aztán jött a terhességem, és minden felgyorsult.

– Most mi lesz? – kérdezte anyám, amikor elmondtam neki, hogy babát várok. – Hogy fogjátok eltartani magatokat?

– Megoldjuk, anya – mondtam, de magam sem hittem el.

Gábor akkor már dolgozott egy informatikai cégnél, de nem keresett sokat. Az albérletet épphogy ki tudtuk fizetni, a babakocsit a Jófogáson vettük, a ruhákat a barátnőmtől, Katitól kaptuk, akinek már nagyobbak voltak a gyerekei.

Aztán megszületett Zsófi, és minden megváltozott. A fáradtság, a pénzhiány, a folyamatos aggodalom lassan szétfeszítette a kapcsolatunkat. Gábor egyre többet dolgozott, én otthon voltam a gyerekkel, és közben próbáltam befejezni az egyetemet.

– Miért nem mész vissza dolgozni? – kérdezte anyám, amikor Marci is megszületett. – Nem lehet csak a férjedre támaszkodni.

– De hova menjek? – kérdeztem vissza. – Két kisgyerekkel ki vesz fel?

– A boltba mindig keresnek eladót – mondta anyám. – Nem szégyen az.

Végül elmentem egy közeli kisboltba, ahol minimálbérért dolgoztam, napi nyolc órában, hétvégén is. Gábor közben elvesztette az állását, mert a cég, ahol dolgozott, csődbe ment. Onnantól kezdve minden hónap egy túlélőverseny lett.

A családi ebédeken anyám mindig ugyanazt mondta: – Bezzeg a szomszéd Julcsa lánya már saját házat vett, az unokái különórákra járnak. Ti meg csak küszködtök.

– Anya, ne hasonlítgass minket másokhoz – mondtam egyszer, de csak legyintett. – Csak azt akarom, hogy boldogok legyetek.

A húgom, Erika, közben Németországba ment dolgozni. Ott takarított, de többet keresett, mint mi ketten együtt. Néha küldött pénzt, de mindig hozzátette: – Ez csak kölcsön, majd visszaadod, ha jobban megy.

A gyerekek közben nőttek. Zsófi tizenhárom lett, Marci tíz. Egyre többször kérdezték, miért nem megyünk nyaralni, miért nincs nekik új telefonjuk, miért nem járhatnak különórákra, mint a barátaik.

– Majd, ha apátoknak lesz munkája – mondtam mindig, de már én sem hittem benne.

Egy este, amikor a villanyt is majdnem kikapcsolták, mert nem tudtuk időben befizetni a számlát, Gábor kiborult.

– Elegem van ebből! – kiabálta. – Mindig csak a hiány, a nélkülözés! Miért nem lehet egyszerűen élni, mint mások?

– Szerinted én nem akarom? – vágtam vissza. – De mit tegyek? Dolgozom, amennyit csak tudok!

– Én is próbálkozom! – mondta, de a hangja megtört. – De már nem bírom tovább.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak néztem a plafont, és azon gondolkodtam, hol rontottam el. Miért nem tudok kitörni ebből a körből? Miért nem tudok a gyerekeimnek többet adni?

Másnap reggel anyám hívott. – Gyere át, beszélni akarok veled.

Átmentem hozzá, és a konyhaasztalnál ült, előtte egy boríték. – Ezt Erika küldte – mondta. – Azt írta, vegyél belőle valamit a gyerekeknek.

A borítékban ötvenezer forint volt. Sírtam. Nem a pénz miatt, hanem mert szégyelltem magam. Hogy a húgom, aki külföldön takarít, segít rajtunk, miközben én itthon csak küszködöm.

– Ne sírj, lányom – mondta anyám, és megsimogatta a kezem. – Nem a pénz számít. Az a fontos, hogy együtt vagytok.

De én tudtam, hogy a pénz igenis számít. Hogy a szeretet nem fizeti ki a számlákat, nem vesz új cipőt a gyereknek, nem ad meleget a lakásban.

Egy nap, amikor a boltban dolgoztam, bejött egy régi ismerősöm, Ági.

– Te is itt vagy? – kérdezte meglepetten. – Azt hittem, tanár lettél.

– Az volt a terv – mondtam keserűen. – De az élet mást hozott.

– Nálunk a suliban most keresnek helyettesítő tanárt – mondta halkan. – Nem akarsz jelentkezni?

Hazamentem, és elmondtam Gábornak.

– Próbáld meg – mondta. – Rosszabb már nem lehet.

Jelentkeztem, és felvettek. Nem volt sokkal több a fizetés, de legalább azt éreztem, hogy végre azt csinálom, amit szeretek. A gyerekek is büszkék voltak rám.

– Anya, te tényleg tanár vagy? – kérdezte Marci.

– Igen, kisfiam – mondtam, és először éreztem azt, hogy talán még sincs minden veszve.

Gábor közben elvállalt egy biztonsági őri állást egy raktárban. Nem volt álmai munkája, de legalább volt valami. A hétvégéken együtt sétáltunk a Tisza-parton, néha vettünk egy-egy fagyit a gyerekeknek. Nem volt sok, de legalább együtt voltunk.

Anyám közben megbetegedett. Rákot diagnosztizáltak nála. A kórházban feküdt, én minden nap bementem hozzá.

– Ne aggódj miattam – mondta mindig. – Te csak a gyerekeidre vigyázz.

Amikor meghalt, úgy éreztem, egy darab belőlem is vele halt. De ott volt a családom, a gyerekeim, Gábor.

Most, hogy már elmúltam negyven, néha azon gondolkodom, vajon tényleg létezik-e gyógyszer a hiányra. Meg lehet-e tanulni boldognak lenni akkor is, ha mindig csak a túlélésért küzdesz? Vagy csak elfogadod, hogy ez az élet, és megpróbálod megtalálni a szépet a kevésben is?

Ti mit gondoltok? Lehet boldog az ember, ha mindig hiányban él? Vagy csak megtanulunk együtt élni a hiánnyal, és közben elfelejtünk álmodni?