A főnököm a saját unokahúgának adta az előléptetésemet – de én csak mosolyogtam, mert valamit nem látott előre…

– Szilvi, beszélhetnénk egy percre? – szólt oda nekem Gábor, a főnököm, miközben a kávégépnél álltam. A kezem remegett, ahogy a csészét tartottam, mert tudtam, hogy ma fogja bejelenteni, ki lesz az új projektvezető. Nyolc éve dolgozom a Digitálhídnál, és mindenki tudta, hogy én vagyok a legesélyesebb. Minden válságban én álltam helyt, én maradtam bent túlórázni, én tanítottam be az újakat, és a csapatom minden negyedévben túlteljesítette a célokat.

A tárgyalóban már ott ült a főnököm unokahúga, Réka is. Alig fél éve dolgozott nálunk, de már mindenki tudta, hogy Gábor családja révén került ide. Nem volt rossz, de tapasztalatlan, és a legtöbben csak legyintettek rá. Gábor leültetett minket, majd egy pillanatig csendben maradt. – Szeretném bejelenteni, hogy Réka lesz az új projektvezető – mondta végül. A szívem kihagyott egy ütemet. – Szilvi, tudom, hogy te is szerettél volna előrelépni, de úgy érzem, most friss szemléletre van szükségünk.

Mosolyogtam. Legalábbis kívülről. Belül viszont úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet. – Gratulálok, Réka – mondtam, és próbáltam nem remegni. Réka zavartan mosolygott, Gábor pedig gyorsan elterelte a szót.

Aznap este otthon ültem a kanapén, a kezembe temettem az arcomat. Anyám hívott, hogy mi újság, de csak annyit mondtam: – Semmi különös, anyu. – Nem akartam, hogy aggódjon. De a fejemben csak az járt: miért? Miért nem én? Mit csináltam rosszul?

Másnap reggel a kollégáim csendben néztek rám. Zsolt, a legjobb barátom a cégnél, odasúgta: – Ez egy vicc, Szilvi. Mindenki tudja, hogy neked kellett volna kapnod. – Csak vállat vontam. – Nem számít, Zsolt. Majd meglátjuk, mi lesz.

Réka próbált közeledni hozzám, tanácsot kért, de éreztem, hogy csak azért teszi, mert nem tudja, mit csináljon. Egyik nap, amikor a konyhában voltunk, odasúgta: – Szilvi, segítenél nekem a prezentációval? Fogalmam sincs, hogy kezdjek neki. – Persze, segítek – mondtam, de közben egyre nőtt bennem a düh.

Hetek teltek el, és Réka egyre jobban belebonyolódott a feladatokba. A csapat tagjai panaszkodtak, hogy nem tudja tartani a határidőket, és egyre több hibát vétett. Gábor egyre idegesebb lett, de nem akarta beismerni, hogy hibázott. Egyik este, amikor már mindenki hazament, Gábor bejött az irodámba. – Szilvi, tudnál segíteni Rékának? – kérdezte halkan. – Tudod, hogy te vagy a legjobb. – Felnéztem rá, és akkor először éreztem, hogy most én vagyok előnyben. – Természetesen, Gábor – mondtam, de a hangomban ott volt az irónia.

Aznap este eldöntöttem, hogy nem fogom tovább tűrni. Felhívtam egy régi ismerősömet, Andrást, aki egy versenytársnál dolgozott. – Szilvi, pont most keresünk projektvezetőt. Ha érdekel, szólj – mondta. Másnap már ott ültem az interjún, és egy hét múlva megkaptam az ajánlatot.

Amikor bejelentettem Gábornak, hogy felmondok, először nem hitt a fülének. – De hát… Szilvi, te vagy a csapat lelke! – mondta kétségbeesetten. – Sajnálom, Gábor, de úgy érzem, máshol többre értékelnek – válaszoltam.

A csapatom fele utánam jött. Réka teljesen összeomlott, Gábor pedig végre rájött, hogy mekkora hibát követett el. Az új munkahelyemen végre azt éreztem, hogy megbecsülnek, és minden nap mosolyogva mentem be dolgozni.

Néha még eszembe jut Gábor arca, amikor elmondtam neki, hogy elmegyek. Vajon tanult belőle? Vajon legközelebb a teljesítményt nézi majd, nem a családi kapcsolatokat? Ti mit tettetek volna a helyemben? Megbocsátottatok volna, vagy ti is új utat választottatok volna?