„Most már az enyém vagy!” – Egy éjszaka a Szent Margit Kórházban, ahol minden megváltozott

„Most már az enyém vagy!” – suttogta remegő hangon, miközben a szemeiben olyan düh és fájdalom villant, amitől még a szívem is megállt egy pillanatra. A Szent Margit Kórház északi szárnya ilyenkor, éjfél után, már teljesen elcsendesedett. A 804-es szobában csak a gépek halk pittyegése és a légzőkészülék sziszegése törte meg a csendet. Az ágyamon feküdtem, a testem gyenge volt, a bőröm áttetsző, mintha már nem is ehhez a világhoz tartoznék. Az oxigéncső volt az egyetlen kapocs, ami még itt tartott.

A férjem, Gábor, ott ült az ágyam végénél, a fejét lehajtotta, a keze remegett. Nem nézett rám, csak a padlót bámulta, mintha ott keresné a válaszokat, amiket sosem mert kimondani. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett Anna. Az a nő, akitől mindig is féltem, akinek a nevét sosem mondtuk ki hangosan otthon, de akinek az árnyéka ott lebegett minden veszekedésünk felett.

– Mit keresel itt? – kérdezte Gábor, de a hangja inkább könyörgő volt, mint haragos.

Anna nem válaszolt, csak rám nézett. A tekintete éles volt, mint a kés, és éreztem, ahogy a féltékenység szinte tapinthatóvá válik a levegőben. Odalépett hozzám, olyan közel hajolt, hogy éreztem a parfümjét, azt az édeskés illatot, amitől mindig is rosszul voltam.

– Most már elég volt – mondta halkan, de a hangja remegett. – Nem bírom tovább nézni, ahogy szenvedsz… ahogy Gábor szenved miattad.

A következő pillanatban minden olyan gyorsan történt. Anna előrelépett, és egyetlen mozdulattal kirántotta az oxigéncsövet a számból. A levegő hirtelen elfogyott, a mellkasom összeszorult, a világ elsötétült körülöttem. Hallottam, ahogy Gábor felkiált:

– Anna, mit művelsz?!

De Anna csak állt ott, a kezében az oxigéncsővel, és a szemeiben könnyek csillogtak.

– Most már az enyém vagy, Gábor! – kiáltotta, és a hangja megtört, mintha maga is megijedt volna attól, amit tett.

A testem minden porcikája küzdött a levegőért. Próbáltam felülni, de nem volt erőm. A szoba falai összefolytak, a gépek hangja egyre távolabbról szólt. Gábor odaugrott hozzám, vissza akarta dugni a csövet, de Anna ellökte.

– Elég volt! – sikította. – Mindig csak ő! Soha nem engem választasz!

Gábor arca eltorzult a félelemtől és a haragtól. – Anna, kérlek, ne tedd ezt! Szeretem őt…

Anna arcán valami megváltozott. Mintha hirtelen ráébredt volna, mit tett. A keze remegett, a cső kiesett belőle, és a földre hullott. Gábor megragadta, visszadugta a számba, és én végre újra levegőhöz jutottam. A világ lassan visszatért, de már semmi sem volt ugyanaz.

A nő összeomlott a sarokban, a fejét a kezébe temette, és zokogni kezdett. Gábor odament hozzá, letérdelt mellé, és átölelte. Én csak néztem őket, és a szívem összetört. Hogy lehet, hogy ebben a pillanatban is őt vigasztalja, nem engem? Hogy lehet, hogy a fájdalmam, a halálom árnyékában is csak ő számít?

A nővér ekkor rontott be a szobába, a zajra felriadt a folyosón. Gyorsan felmérte a helyzetet, és rám kiáltott:

– Jól van? Tud lélegezni?

Bólintottam, bár a torkom égett, a szemem könnyes volt. A nővér Anna felé fordult, és szinte kirángatta a szobából. Gábor ott maradt, a földön térdelve, a kezét a fejemre tette.

– Sajnálom, Zsuzsa… annyira sajnálom… – suttogta.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem őt, és éreztem, hogy valami végleg eltört bennem. Az a bizalom, ami évekig összetartott minket, most egy pillanat alatt semmivé foszlott.

Az éjszaka hátralévő részében nem aludtam. Hallottam, ahogy a folyosón Anna sír, ahogy a nővér próbálja megnyugtatni. Hallottam Gábor lélegzetét, ahogy ott ül mellettem, de már nem volt köztünk semmi. Csak a csend, és az a kimondatlan kérdés: miért kellett ennek így történnie?

Reggel, amikor a nap első sugarai beszűrődtek a szobába, Gábor felállt. Nem nézett rám, csak halkan azt mondta:

– Elmegyek. Nem tudom, mikor jövök vissza.

Aztán kiment, és én egyedül maradtam. Egyedül a gondolataimmal, a fájdalommal, a csalódással. Vajon lehet-e valaha megbocsátani? Vagy csak a fájdalom marad, örökre?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást, vagy jobb, ha örökre elengedjük azt, aki ennyire megbántott minket?