Százak a temetésen – Egy kisfiú utolsó útja, akit mindenki elkerült

– Nem fog senki sem eljönni, igaz? – kérdeztem halkan, miközben a ravatalozóban ültem, és a kis, fehér koporsóra néztem. A gyertyák fénye remegett a huzatban, a falak ridegen visszhangozták a csendet. Egyedül voltam Tomika mellett, akit mindenki elkerült, mióta az apját letartóztatták. Az egész falu tudta, hogy Laci bácsi, Tomika apja, megölte a szomszédot egy részeges éjszakán. Azóta senki sem szólt hozzánk, a gyerekek az iskolában is elfordultak Tomikától, a tanárok csak sajnálkozva néztek ránk. Most pedig itt ültem, és vártam, hogy valaki, bárki, eljöjjön elbúcsúzni tőle.

A temetkezési vállalkozó, Sándor bácsi, már két órája csak a fejét csóválta. – Tudja, Zsuzsa, ilyen még nem volt. Egy gyerek temetésén senki? – sóhajtott, de én csak bólintottam. Mit mondhattam volna? Az emberek féltek, vagy talán csak ítélkeztek. Tomika nem tehetett semmiről, mégis ő bűnhődött mindenért.

Az ajtó hirtelen kicsapódott, és a hideg széllel együtt motoros dzsekis férfiak léptek be. Először azt hittem, rossz helyre jöttek, de aztán megláttam, hogy mindegyikük kezében egy-egy szál virág volt. Az egyikük, egy magas, szakállas férfi, odalépett hozzám.

– Maga az édesanyja? – kérdezte halkan.

– Nem, csak a keresztanyja vagyok – feleltem remegő hangon. – Az anyja évekkel ezelőtt elment, az apja pedig… – elakadtam.

A férfi bólintott, majd letérdelt a koporsó mellé, és letette a virágot. – A kisfiú megérdemli, hogy elbúcsúzzanak tőle. Nem számít, mit tett az apja. – A hangja megremegett, és láttam, hogy a többiek is sorban leteszik a virágokat.

Kint, az utcán, egy egész motoros csapat várakozott. Legalább százan lehettek. A motorok hangja betöltötte a temetőt, ahogy lassan, méltóságteljesen begurultak a ravatalozó elé. Az emberek az ablakokból nézték, ahogy a fekete bőrdzsekis férfiak és nők sorban állnak, és mindegyikük leteszi a virágot Tomika koporsójához.

– Honnan tudtak róla? – kérdeztem döbbenten.

A szakállas férfi rám mosolygott. – Az interneten olvastuk, hogy senki sem akarja eltemetni a kisfiút. Mi is voltunk már kitaszítottak. Tudjuk, milyen érzés. – A hangjában fájdalom és együttérzés csengett.

A temetés csendben zajlott, de a motorosok jelenléte valami egészen különleges erőt adott az egésznek. Amikor a pap elmondta az utolsó imát, a motorosok mind egyszerre indították be a gépeiket, és a motorok dübörgése mintha azt üvöltötte volna: „Nem vagy egyedül!”

A falu lakói lassan gyülekezni kezdtek a temető kapujában. Először csak néhányan, aztán egyre többen. Az egyik szomszéd, Marika néni, odajött hozzám.

– Zsuzsa, miért nem szóltál, hogy ilyen sokan jönnek? – kérdezte, de a hangjában szégyen és megbánás volt.

– Én sem tudtam – feleltem. – Csak azt tudtam, hogy Tomika nem érdemli meg ezt a magányt.

A motorosok sorban odajöttek hozzám, mindegyikük mondott néhány szót. Volt, aki csak annyit, hogy „részvétem”, volt, aki elmesélte, hogy ő is elveszített már valakit, akit mindenki elkerült. Egy fiatal nő, Andi, könnyes szemmel mondta:

– Az én öcsém is meghalt, amikor még gyerek volt. Akkor is mindenki csak a hibákat látta, nem azt, hogy mennyit szenvedett. Tomika most már békében van.

Ahogy a temetés véget ért, a motorosok lassan elindultak, de a falu lakói ott maradtak. Néhányan odajöttek hozzám, bocsánatot kértek, mások csak némán álltak, és nézték a kis sírt. Aztán valaki, talán a polgármester, megszólalt:

– Talán mostantól másképp kellene bánnunk azokkal, akik bajba kerültek. Nem csak az apák bűneiért büntetni a gyerekeket.

Hazafelé menet a szívem egyszerre volt nehéz és könnyű. Tomika már nem szenved, de a falu talán végre megértette, hogy a kirekesztés csak újabb fájdalmat szül. Otthon leültem az ablakhoz, és néztem, ahogy a motorosok eltűnnek a távolban.

Vajon hány Tomika él még közöttünk, akit a felnőttek hibái miatt büntetünk? Mikor tanuljuk már meg, hogy minden gyerek megérdemli a szeretetet és a méltóságot – függetlenül attól, honnan jön, vagy mit tett az apja?