Kapzsi apa mindent elveszít a felesége halála után, és szeretője előtt megalázva marad – A végakarat mindent felforgat!

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod, Tamás! – csattant fel Anna hangja a nappaliban, miközben a gyász csendje még ott lebegett a lakásban. A temetés után voltunk, a fekete ruhák még rajtunk, de a szavak már élesebbek voltak, mint valaha. Én csak álltam ott, a kanapé mellett, és próbáltam nem nézni a lányom szemébe.

A feleségem, Katalin, alig egy hete halt meg. Hosszú betegség után ment el, és én, Tamás, úgy éreztem, hogy végre levegőhöz jutok. Nem voltam jó férj. Ezt most már be kell vallanom. Az utolsó években egyre inkább elhidegültünk egymástól, és amikor megismertem Évát, a fiatal, energikus nőt a munkahelyemen, minden megváltozott. Éva volt a menekülésem, a szenvedély, amit már régen nem éreztem.

A temetésen persze mindenki sajnált, mindenki a vállamat veregette, de én már csak arra gondoltam, hogy végre lezárul egy korszak, és kezdődhet az új életem. Évával már mindent megbeszéltünk: eladjuk a házat, veszünk egy lakást Budán, és új életet kezdünk. A lányom, Anna, persze semmit sem tudott Éváról – legalábbis ezt hittem.

A hagyatéki tárgyalás napján magabiztosan léptem be a polgármesteri hivatalba. Sötét öltöny, frissen borotvált arc, és Éva a karomon. A titkárnő meglepetten nézett ránk, de nem törődtem vele. Anna már ott ült, vörös szemekkel, de kemény tekintettel.

– Ez meg ki? – kérdezte halkan, amikor leültem Évával szemben.

– Ő… egy barátom – mondtam, de a hangom megremegett. Anna csak bólintott, de láttam rajta, hogy mindent ért.

A közjegyző belépett, és mindenki elhallgatott. A szoba levegője megfagyott, ahogy felolvasta Katalin végrendeletét. Én addig abban a hitben éltem, hogy minden az enyém lesz: a ház, a nyaraló, a megtakarítások. Katalin mindig is bízott bennem, vagy legalábbis ezt gondoltam.

– Katalin végrendelete szerint – kezdte a közjegyző –, minden ingó és ingatlan vagyonát kizárólag a lányára, Annára hagyja. A férj, Tamás, csak a személyes tárgyait viheti el a közös otthonból.

A szavak, mint egy pofon, úgy csattantak az arcomon. Éva mellettem megmerevedett, a keze elernyedt a karomon. Anna csak nézett rám, és a szemében nem volt sem harag, sem öröm – csak üresség.

– Ez nem lehet igaz – suttogtam. – Ez valami tévedés.

A közjegyző csak megrázta a fejét, és átnyújtotta a papírokat.

– Katalin asszony mindent előre elrendezett. A végrendelet érvényes.

Éva felállt, és halkan azt mondta: – Tamás, ezt nem mondtad…

– Nem tudtam! – fakadtam ki. – Nekem azt mondta, hogy minden közös lesz!

Anna ekkor megszólalt, először aznap: – Anya mindent tudott, apa. Tudott Éváról is. Az utolsó hetekben mindent elmondott nekem. Azt akarta, hogy ne maradjak egyedül, és hogy te ne tedd rá a kezed a házra, amit együtt építettek.

A szavak súlya alatt összeroskadtam. Éva már az ajtóban állt, és csak ennyit mondott: – Sajnálom, Tamás, de én nem erre számítottam.

Ott maradtam egyedül, a papírokkal a kezemben, és hirtelen minden, amit biztosnak hittem, szertefoszlott. A szeretőm elhagyott, a lányom elfordult tőlem, és a ház, amiért egész életemben dolgoztam, már nem az enyém.

Aznap este egyedül ültem a régi lakásunkban, a dobozok között, amikbe a személyes tárgyaimat pakoltam. A falakon még ott lógtak a közös képek, Katalin mosolya mindenhol ott volt. Rájöttem, hogy mindent elveszítettem, amit valaha fontosnak tartottam. A pénz, a ház, Éva – mind eltűntek. Csak a bűntudat maradt, és a kérdés, amit újra és újra feltettem magamnak:

– Megérte mindez, Tamás? Megérte a kapzsiság, a hazugság, hogy most itt ülsz, teljesen egyedül? Vajon valaha megbocsát nekem Anna, vagy örökre elveszítettem őt is?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet még menteni egy ilyen kapcsolatot, vagy mindent végleg elrontottam?