„Azt hittem, a férjem altatót kever a teámba – de amit aznap éjjel tett, az mindent megváltoztatott”

A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna törni a mellkasomból. A sötét hálószobában feküdtem, a takaró alatt, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy egyenletesen lélegezzek. A férjem, Gábor, épp akkor lépett be a szobába. Az órára pillantottam: 2:17 volt. Aznap este nem ittam meg a teámat, amit ő készített nekem – kiöntöttem a mosogatóba, és csak úgy tettem, mintha elnyomott volna az álom. Valami nem stimmelt már hetek óta. Egyre fáradtabbnak éreztem magam esténként, mintha valami lassan elvenné az erőmet. És Gábor… ő egyre furcsábban viselkedett.

– Alszol már, Anna? – suttogta halkan.

Nem válaszoltam. Hallottam, ahogy közelebb lép az ágyhoz. A légzésemre figyeltem, nehogy eláruljam magam. Éreztem, ahogy fölém hajol, majd valamit matatott az éjjeliszekrényemen. Egy pillanatra megállt a levegőben a keze, mintha habozna. Aztán halkan kinyitotta a fiókot, és valamit kivett belőle.

A szívem még hevesebben vert. Mit keres ott? Mit akar tenni? Ekkor hirtelen visszalépett az ajtóhoz, és kilépett a szobából. Hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn. Óvatosan kinyitottam a szemem, és felültem az ágyban. A kezem remegett, amikor a fiókhoz nyúltam: egy kis barna üveg volt benne – rajta gyógyszertári címke: „Diazepam”.

Nem akartam hinni a szememnek. Altatót kevert volna a teámba? Miért? Miért tenné ezt velem az a férfi, akit tizenhárom éve szeretek? Az agyam zakatolt: talán csak félreértem valamit. Talán csak magának írattatta fel, hiszen mostanában ő is feszült volt… De akkor miért rejtette el előlem?

Lassan visszafeküdtem, de már nem tudtam nyugodtan maradni. Hallottam, ahogy Gábor visszajön. Óvatosan visszatette az üveget a fiókba, majd leült mellém az ágy szélére.

– Anna… – kezdte halkan, de aztán elhallgatott.

Azt hittem, most mindent bevall majd. Ehelyett csak ült ott némán, és nézett rám. Éreztem a tekintetét magamon, még akkor is, amikor becsuktam a szemem.

Másnap reggel úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Gábor ugyanúgy készítette el nekem a teát, mint minden reggel.

– Köszönöm – mondtam halkan.

Ő csak bólintott.

Aznap egész nap azon gondolkodtam, mit tegyek. Elmondjam anyámnak? Hívjam fel a barátnőmet, Zsuzsit? Vagy menjek el orvoshoz? De mit mondjak? Hogy azt hiszem, a férjem altatót ad nekem?

Este újra ott volt a tea. Megint kiöntöttem titokban. Amikor Gábor azt hitte, alszom, hallottam, ahogy telefonál valakivel.

– Igen… igen… minden rendben lesz… nem fog rájönni semmire… – suttogta.

A hideg futkosott a hátamon. Kivel beszél? Miről nem fogok rájönni?

Másnap reggel elhatároztam: utánajárok mindennek. Amikor Gábor elment dolgozni – legalábbis azt mondta –, átkutattam a lakást. A gyógyszeres üvegen kívül találtam egy dossziét is: benne papírok, ügyvédi levelek és egy végrendelet másolata. Az én nevem szerepelt rajta – de nem úgy, ahogy vártam volna. Ha velem történik valami… minden Gáborra száll.

A kezem remegett. Ez már nem lehet véletlen.

Délután Zsuzsihoz mentem.

– Te jó ég, Anna! Ez nagyon komoly! – mondta döbbenten. – Nem maradhatsz ott egyedül vele!

– De hát… mi van, ha csak félreértek mindent? – suttogtam.

– Akkor is! Legalább egy ideig maradj nálam! – kérlelt.

Hazamentem este – de már nem mertem meginni semmit Gábortól. Ő közben egyre idegesebb lett.

– Mi bajod van mostanában? – kérdezte ingerülten.

– Fáradt vagyok – hazudtam.

– Fáradt… mindig csak fáradt vagy! – csattant fel.

Aznap éjjel nem aludtam. Hallottam, ahogy Gábor fel-alá járkál a lakásban. Egyszer csak megállt az ajtó előtt.

– Anna… beszélnünk kellene… – mondta halkan.

– Miről? – kérdeztem vissza remegő hangon.

– Tudom, hogy nem bízol bennem… de hidd el, mindent érted teszek! – mondta furcsa hangsúllyal.

– Mit tettél értem? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Hosszú csend következett.

– Nem akarom elveszíteni azt, ami jár nekünk…

Ekkor minden világossá vált: Gábornak csak a pénz számított. Az én egészségemmel játszott – vagy talán az életemmel is –, csak hogy megszerezze azt, amit szerinte „megérdemel”.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem Zsuzsihoz. Felhívtam egy ügyvédet is.

Azóta is gyakran gondolok arra az éjszakára: mi lett volna, ha tényleg megiszom azt a teát? Mi lett volna, ha nem hallgatok az ösztöneimre?

Vajon hányan élnek még ma is így Magyarországon – félelemben, bizonytalanságban egy olyan ember mellett, akit valaha szerettek? Ti mit tennétek a helyemben?