A férjem főnöke sírva hívott fel a temetés után: „Ne bízz a saját fiaidban!” – Három nap alatt omlott össze az életem, és most már semmiben sem vagyok biztos

– Anya, miért nem veszed fel a telefont? – kérdezte Zsófi, a lányom, miközben idegesen dobolta az ujjait az asztalon. A telefonom már harmadszor rezgett meg aznap, de nem volt erőm beleszólni. Még mindig a temetés képei kavarogtak bennem: a fekete ruhák, a sírás, ahogy a föld tompán koppant a koporsón. A férjem, Gábor nélkül minden üresnek tűnt.

A harmadik hívásnál végül felvettem. Egy ismerős hang szólt bele, de most remegett és elcsuklott: – Itt László vagyok… Gábor főnöke. Kérem… jöjjön be hozzám az irodába. De egyedül! Ne szóljon senkinek, főleg ne… ne mondja el a fiának! – A hangja megtört volt, mintha valami szörnyűség nyomná a lelkét.

– Mi történt? – kérdeztem suttogva.

– Csak jöjjön el… kérem! – és letette.

Aznap este nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, miközben a fiam, Márk szobájából halk zene szűrődött át. Vajon mit tudhat róla László? Miért pont őt említette? Márk mindig is zárkózott volt, de sosem gondoltam volna, hogy veszélyt jelenthet rám… vagy bárkire.

Másnap reggel Zsófi aggódva nézett rám: – Anya, olyan sápadt vagy. Mi történt?

– Csak rosszul aludtam – hazudtam.

A buszon ülve végig László szavai visszhangoztak bennem. Az irodaház előtt percekig álltam, mielőtt beléptem volna. László az ajtóban várt, szemei vörösek voltak.

– Köszönöm, hogy eljött – mondta halkan. – Tudom, most minden nagyon nehéz… de muszáj beszélnünk.

Leültünk. László remegő kézzel nyúlt a fiókba, elővett egy borítékot.

– Gábor… nem csak kollégám volt. Barátom is. Tudom, mennyire szerette magukat. De van valami, amit tudnia kell. Az utóbbi hónapokban Gábor nagyon aggódott Márk miatt. Volt néhány furcsa ügy az irodában… pénzek tűntek el, és Gábor azt gyanította, hogy valaki belülről segítette az ügyfelek átverését. Egyik nap azt mondta nekem: „Ha velem történik valami, László, figyelj oda a családomra.”

Elakadt a lélegzetem.

– Mit akar ezzel mondani?

– Nem tudom bizonyítani… de Gábor azt hitte, Márk keze is benne lehetett valamiben. És most… hogy Gábor meghalt… féltem magát. Az örökség miatt is. Ne bízzon vakon benne! – László hangja megtört.

Hazafelé menet minden lépésem nehéz volt. Márk otthon várt rám.

– Hol voltál? – kérdezte gyanakvóan.

– Sétáltam egyet – feleltem kitérően.

Aznap este véletlenül meghallottam Márkot telefonálni:

– Nyugi már! Anyám semmit sem sejt… csak várjuk ki a végét. Az ügyvéd mindent elintéz.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg igaz lehet? Hogy a saját fiam képes lenne ártani nekem? Vagy csak félreértek mindent?

Másnap Zsófi sírva jött hozzám:

– Anya… Márk azt mondta, hogy el akarja adni a házat! Hogy nekünk nincs itt helyünk többé!

Összeomlottam. Az egész világ kifordult magából. A férjem halála után most attól kell félnem, hogy a saját vérem fordul ellenem? Próbáltam beszélni Márkkal:

– Fiam, miért akarod ezt?

– Mert pénz kell! Neked is jobb lesz máshol! – vágta oda ridegen.

Nem ismertem rá. Hol van az én kisfiam? Hol rontottam el?

Azóta minden nap egy harc. Zsófi velem maradt, de Márk egyre távolabb került tőlünk. Az ügyvéd végül közölte: Gábor mindenét rám és a gyerekekre hagyta – de Márk követeli a részét, és nem válogat az eszközökben.

Most itt ülök a nappaliban, nézem a régi családi fotókat, és csak egy kérdés zakatol bennem:

„Lehet-e újra bízni abban, akit egyszer feltétel nélkül szerettünk? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?”