A börtönorvos titka – Egy magyar női fegyház sötét kísérletei
– Nem lehet igaz… – suttogtam magam elé, miközben a laboreredményeket néztem a neonfényes orvosi szobában. A nevem Dr. Szabó Júlia, és a Kőbányai Női Fegyház főorvosa vagyok. Az asztalomon egymásra tornyozva feküdtek a vér- és vizeletvizsgálatok: mindegyik ugyanazt mutatta. Pozitív terhességi tesztek. Előttem ülő ápolónőm, Farkas Zsuzsa is csak a fejét csóválta.
– Júlia, ez már a negyedik ezen a héten… – mondta halkan. – És mind különböző szárnyban vannak.
– Ez lehetetlen – feleltem, de a hangom inkább könyörgés volt, mint kijelentés. – Itt nincsenek férfiak. A látogatásokat kamerázzuk, a személyzetet ellenőrizzük, minden mozdulatot rögzítenek.
Zsuzsa vállat vont. – Mégis megtörtént.
A gondolataim vadul cikáztak. A börtön igazgatója, Tóth László, egy kemény, öreg róka volt, aki sosem hitt a véletlenekben. Amikor elé vittem az első négy pozitív eredményt, csak annyit mondott:
– Ez valami rossz vicc? Ismételd meg a vizsgálatokat! És egy szót se senkinek!
Újra megcsináltuk. Mindegyik pozitív lett. Egy hét múlva már nyolc nő volt várandós. A rabok között pánik tört ki. Az egyikük, Nagy Emese, sírva könyörgött nekem a rendelőben:
– Doktornő, én nem csináltam semmit! Nem voltam férfival… Kérem, segítsen!
Próbáltam nyugtatni, de magamban én is rettegtem. A folyosókon suttogások terjedtek: „Valami van a vízben”, „Éjszaka valaki bejön hozzánk”, „Kísértetek járnak”. A személyzet is ideges lett; az éjszakai őrök közül többen felmondtak.
Egyik este Zsuzsa félrehívott.
– Júlia, hallottad? Az egyik rab azt mondja, éjjel valaki belopódzott hozzájuk. Fehér ruhában volt, maszkban…
– Ez már túl sok – mondtam. – Telepítenünk kell néhány rejtett kamerát azokra a helyekre, ahol nincs állandó megfigyelés.
A tervemet csak Zsuzsával és az informatikusunkkal, Kiss Gergővel osztottam meg. Gergő éjjelente belopódzott a mosodába és az orvosi raktárba, hogy elrejtse a minikamerákat. Egy hétig semmi különöset nem láttunk – aztán egy hajnalon az egyik felvételen árny mozgott.
Egy magas alak jelent meg a mosodában, teljesen fehér védőruhában és maszkban. Precízen mozgott, mintha pontosan tudná, hol vannak a kamerák – de az egyik mégis elkapta, ahogy egy injekciós tűvel közelít egy cellaajtóhoz. A következő képkockán már csak azt láttuk, ahogy eltűnik a szellőzőrács mögött.
A szívem hevesen vert. Azonnal hívtam Lászlót.
– Ezt látnia kell! – mondtam neki remegő hangon.
Végignézte a felvételt, majd sápadtan rám nézett.
– Ezt nem mutathatjuk meg senkinek. Érted?
– De hát ezek a nők…
– Elég! Ha kiderül, hogy valaki bejár ide éjszaka… vége mindennek! – kiabálta.
Másnap reggelre eltűnt az összes felvétel a szerverről. Gergő azt mondta, valaki feltörte a rendszert és mindent törölt. Aznap este hazafelé menet egy fekete autó követett végig Kőbánya utcáin. Otthon az ajtóm alatt egy névtelen levelet találtam: „Ne áskálódj tovább! Gondolj a családodra!”
Aznap éjjel alig aludtam. Másnap Zsuzsa sírva jött be dolgozni.
– Júlia… Tegnap este valaki betört hozzánk. Átkutatták az irodádat is.
A börtönben közben egyre több nő lett terhes. Már tizenketten voltak. Az egyikük, Horváth Tímea, öngyilkosságot kísérelt meg; szerencsére időben rátaláltunk.
A rabok családjai tüntetni kezdtek a börtön előtt: „Igazságot a lányainknak!” A média is ráharapott: „Kőbányai csoda vagy összeesküvés?” címmel jelentek meg cikkek.
Egyik este Gergő titokban átadott nekem egy pendrive-ot.
– Ezt sikerült visszaállítanom – suttogta. – De vigyázz magadra!
Otthon megnéztem: több éjszakai felvétel volt rajta. Mindegyiken ugyanaz az alak: fehér ruhában, maszkban, injekcióval. Egyik jelenetben tisztán látszott az arca: ismerős volt… Az egyik újonnan felvett takarító, akit sosem ellenőriztünk le rendesen.
Másnap reggel jelenteni akartam mindent az Országos Büntetés-végrehajtási Parancsnokságnak – de amikor beértem a börtönbe, László már várt rám két civil ruhás férfival.
– Dr. Szabó Júlia? Ön mostantól szabadságra van küldve. Az irodáját lezártuk.
– Miért? Jogom van tudni!
– Felsőbb utasításra.
Otthon napokig rettegtem. Telefonon fenyegettek: „Ha beszélsz, baj lesz.” Zsuzsa is eltűnt pár napra; amikor visszajött, csak annyit mondott:
– Figyelnek minket…
A média közben újabb botrányokról cikkezett: „Eltűnt orvosok”, „Túl gyorsan fejlődő magzatok”, „Ismeretlen laboreredmények”. Egyre több bizonyíték utalt arra, hogy valamilyen titkos gyógyszerkísérlet zajlik a rabokon – de minden hivatalos szerv tagadott mindent.
Egyik este egy ismeretlen nő keresett meg egy parkolóban.
– Maga Dr. Szabó Júlia? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
– Én is dolgoztam ott… Tudom, mi folyik bent. Egy magáncég fizetett le embereket, hogy újfajta termékenységi szert teszteljenek női rabokon. Senki sem kérdez semmit…
Mire visszakérdezhettem volna, eltűnt a sötétben.
Azóta hónapok teltek el. A börtön új igazgatót kapott; minden visszatért „normális” kerékvágásba – legalábbis kívülről nézve. De néha még most is kapok névtelen üzeneteket: „Még mindig ott vannak.” „Ne hagyd abba!”
Az életem darabokra hullott: elvesztettem az állásomat, barátaim elfordultak tőlem; anyám sírva könyörgött, hogy hagyjam abba a harcot.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: Vajon hányan tudnak még ezekről a kísérletekről? Hány ártatlan nő szenved még most is csendben? És vajon lesz-e valaha igazság Magyarországon azoknak, akiket mindenki elfelejtett?