„Válás után a férjem egy régi párnát vágott hozzám – de amikor lehúztam a huzatot, valami olyat találtam benne, amitől megfagyott bennem a vér”
– Nesze, vidd ezt is magaddal! – csattant fel Gábor, miközben a régi, foltos párnát hozzám vágta. A huzat már sárgult, a tollak kidudorodtak belőle. A nappali közepén álltam, körülöttem kartondobozok, bennük az életem maradékai. Az ajtóban anyám toporgott, szeme aggódva cikázott köztünk.
– Gábor, ezt most tényleg muszáj? – kérdezte halkan.
– Hagyjad, anya – szóltam vissza fáradtan –, úgyis mindegy már.
Öt év házasság után most itt álltam, egyedül, megalázva, miközben a férfi, akit valaha szerettem, gúnyos mosollyal nézett rám. Az utolsó hónapokban minden nap egy harc volt: ki tud jobban fájdalmat okozni a másiknak. Gábor szavai élesek voltak, mint a borotva: „Úgysem tudsz semmit rendesen csinálni.” „Miért nem vagy olyan, mint más nők?” „Minek neked gyerek, ha magaddal sem bírsz?”
A párna a kezembe fúródott. Valami kemény volt benne. Először azt hittem, csak összegyűrődött a toll. De amikor lehúztam a huzatot – mert anyám mindig azt mondta, hogy mindent tisztán kell elvinni –, egy boríték hullott ki belőle. Egy régi, megsárgult boríték. Rá volt írva: „Zsuzsának. Ha egyszer megtalálod.”
Megremegett a kezem. Gábor háttal állt nekem, az ablakon bámult ki. Anyám közelebb lépett.
– Mi az? – suttogta.
– Nem tudom… – feleltem, és óvatosan kibontottam a borítékot.
Egy levél volt benne. Gábor kézírása. Az első sorban ez állt: „Ha ezt olvasod, már valószínűleg nem vagyunk együtt.”
A szívem hevesen vert. Olvasni kezdtem:
„Zsuzsa,
Tudom, hogy sosem mondtam elégszer: sajnálom. Sajnálom, hogy nem tudtam jobb férjed lenni. Hogy hagytam, hogy a munkám fontosabb legyen nálad. Hogy mindig csak hibákat kerestem benned, miközben magamban kellett volna rendet tennem.
A párna azért volt mindig az enyém, mert abban őrzöm azt az első szerelmes levelet tőled, amit még az egyetemen írtál nekem. Minden este elolvastam titokban, amikor azt hittem, alszol. Ez adott erőt akkor is, amikor már nem tudtam kimutatni az érzéseimet.
Most már késő. De szeretném, ha tudnád: soha senkit nem szerettem úgy, mint téged.
Gábor”
A kezem remegett. Anyám némán nézett rám.
– Mi van benne? – kérdezte halkan.
– Semmi… csak egy levél – suttogtam.
Gábor még mindig az ablaknál állt. Nem fordult meg. Talán tudta, hogy megtaláltam.
Aznap este anyámnál aludtam. A levél ott lapult a párnám alatt. Egész éjjel forgolódtam. Eszembe jutott minden veszekedésünk, minden hideg szó és elmaradt ölelés. Vajon tényleg ennyire elbeszéltünk egymás mellett? Vajon lehetett volna másképp?
Másnap reggel Gábor felhívott.
– Megtaláltad? – kérdezte rekedten.
– Igen – feleltem.
– Sajnálom… – mondta halkan.
– Én is – válaszoltam.
Hosszú csend következett.
– Talán egyszer… majd újra tudunk beszélni – mondta végül.
Letettem a telefont. Sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá vagy magamra.
Azóta eltelt három hónap. Új albérletben lakom Zuglóban. Minden este előveszem a levelet és olvasom. Néha azt gondolom, talán mégsem volt minden hiába. Talán egyszer majd meg tudok bocsátani neki – vagy magamnak.
De vajon tényleg ismerjük-e egymást? Vagy csak azt hisszük? Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni ott, ahol minden elromlott?