Két barátnő, egy ház, és a titkok, amiket még magunknak sem vallottunk be – Miért nem működött a közös élet hatvan felett?

– Éva, te tényleg azt gondolod, hogy ez így működni fog? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett.

Éva rám nézett, szeme sarkában ott bujkált az a régi, makacs fény, amit még gimnazista korunkból ismertem. – Miért ne működne? Mindketten egyedül vagyunk, a gyerekeink már rég kirepültek. A férjeink… – elharapta a mondatot. Tudtam, mire gondol: az ő férje meghalt öt éve, az enyém meg elhagyott egy fiatalabb nőért. – Most végre magunkra gondolhatunk. És kiadhatjuk a felső szintet, abból lesz egy kis pénz is.

Aztán jött az első jelentkező: egy fiatal pár, Zsuzsi és Gábor. Kedvesek voltak, de valahogy túl harsányak. Mégis belementünk. Az első hónapban minden rendben ment – legalábbis kívülről. De én már akkor éreztem valami feszültséget Éva és köztem. Apróságok: ki főz többet, ki mosogat gyakrabban, kihez jönnek többször a gyerekek látogatóba. Egyik este Éva hangosan csapta le a fedőt a fazékról.

– Te mindig mindent jobban tudsz, ugye? – szólt rám.

– Miről beszélsz? – kérdeztem vissza.

– Hogy mindig te akarod eldönteni, mi legyen vacsorára! És hogy ki mikor használja a fürdőt! Mintha ez még mindig a te házad lenne!

Meglepődtem. A ház tényleg az enyém volt eredetileg, de amikor Éva beköltözött, mindent megbeszéltünk. Legalábbis azt hittem.

Aztán Zsuzsiék elkezdtek panaszkodni: túl hangosak vagyunk, nem jó nekik a fűtés, csöpög a csap. Egyik este Gábor lekiabált a lépcsőn:

– Nem lehetne egy kicsit halkabban veszekedni? Holnap dolgoznom kell!

Éva arca elvörösödött. – Látod? Még csak most jöttek, de már ők dirigálnak!

Aztán jöttek a pénzügyek. Ki mennyit fizet? Ki veszi meg a WC-papírt? Ki fizeti a villanyszámlát? Egyik este Éva odalökte elém a csekket.

– Ezt most te fizeted! Nekem nincs ennyi pénzem hónap végén!

– De Éva, megbeszéltük, hogy felezzük! – próbáltam nyugodt maradni.

– Neked úgyis több van! Mindig is több volt! – kiabálta.

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Hirtelen minden régi sérelem felszakadt: hogy én voltam az „okosabb”, hogy nekem „jobban sikerült az élet”, hogy „mindig mindent megkaptam”. Pedig csak annyit akartam: ne legyek egyedül.

Egyik este Éva sírva jött be a szobámba.

– Sajnálom… Nem tudom, mi van velem. Néha úgy érzem, mintha mindenki elhagyott volna…

Leültem mellé az ágyra. – Én sem vagyok boldog. Néha azt érzem, mintha csak pótolni akarnánk valamit egymásban… De nem tudjuk.

A következő héten Zsuzsiék bejelentették: elköltöznek. Elegük lett a „nyugdíjas hisztiből”, ahogy Gábor mondta. Ott maradtunk ketten Évával egy üres házban.

Napokig nem beszéltünk egymással. Aztán egy reggel Éva odajött hozzám a konyhába.

– Szerinted mi rontottuk el? – kérdezte halkan.

Sokáig hallgattam. Aztán csak ennyit mondtam:

– Talán túl sokat vártunk egymástól… vagy magunktól.

Azóta is együtt élünk, de már nem akarunk senkit beköltöztetni. Néha csendben ülünk egymás mellett, nézzük az ablakon át az őszi esőt. Néha beszélgetünk arról is, mi lett volna ha…

De egy kérdés mindig ott motoszkál bennem: Vajon tényleg képesek vagyunk újrakezdeni hatvan felett? Vagy csak próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy még van időnk változtatni?