„Beengedtem a volt menyemet a házamba – most a fiam idegenként néz rám”
– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Gergő, miközben a konyhaasztalnál állt, és a hangja remegett a visszafojtott dühtől.
Éppen akkor pakoltam ki Zsófi bőröndjét az előszobában. Az unokám, Lili, csendben ült a kanapén, szorongva figyelte a felnőttek vitáját. A szívem összeszorult: nem ezt akartam. De mit tehettem volna? Zsófi egyedül maradt, miután Gergő elhagyta őt – pontosabban, miután mindketten úgy döntöttek, hogy jobb lesz külön. De én láttam, mennyire szenved Zsófi, és Lili is csak egy kislány, aki nem tehet semmiről.
– Gergő, nincs hová menniük – mondtam halkan. – Nem hagyhatom őket az utcán.
– De anya! Ez már nem a te dolgod! Zsófi már nem a családunk része! – kiabált rám, és a hangjában ott volt minden gyerekkori sérelme, minden elfojtott haragja.
Ekkor eszembe jutottak azok az évek, amikor egyedül neveltem őt. Az apja, Tamás, akkor ment el, amikor Gergő még csak ötéves volt. Azt mondta, nem bírja a monotonitást, túl sok rajta a felelősség. Mintha én, huszonhárom évesen, többet tudtam volna erről! De nem volt választásom: dolgoztam a helyi könyvtárban nappal, esténként takarítottam, hogy mindent megadhassak Gergőnek. Mindig azt hittem, ha mindent beleadok, jó ember lesz belőle.
Most mégis itt állt előttem: haragosan, idegenként.
– Gergő – próbáltam nyugodtan beszélni –, gondolj Lili-re! Ő is a te lányod.
– Tudom! – vágott közbe. – De ez nem azt jelenti, hogy együtt kell laknunk! Nekem is jogom van az életemhez!
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Hányszor mondtam ezt magamban Tamás után? Nekem is jogom van az életemhez… De mindig Gergőt választottam. Most pedig ő választ mást.
Zsófi ekkor lépett be a konyhába. Szemei vörösek voltak a sírástól.
– Ne veszekedjetek miattam – suttogta. – Ha gondot okozok, elmegyek…
– Nem mész sehova! – vágtam rá túl gyorsan. – Ez a ház a tiéd is, amíg szükséged van rá.
Gergő csak nézett rám. A tekintetében ott volt valami hideg, amit sosem láttam benne gyerekkorában.
Aznap este alig aludtam. Hallottam, ahogy Lili halkan sír Zsófi szobájában. Hallottam Gergő ajtajának csapódását is. Reggelre már csak egy cetlit találtam tőle: „Elmentem. Ne keress.”
Napokig nem tudtam enni. Zsófi próbált segíteni: főzött rám, takarított, de láttam rajta is a bűntudatot. Lili pedig egyre csendesebb lett. Egy délután leültem mellé a kanapéra.
– Hiányzik apukád? – kérdeztem halkan.
– Igen – bólintott. – De néha félek tőle…
Ez összetörte a szívemet. Vajon mit rontottunk el? Hol siklott félre minden?
A faluban hamar elterjedt a hír: „A Katalin befogadta a volt menyét!” A boltban összesúgtak mögöttem az asszonyok. Egyik nap Marika néni odajött hozzám:
– Te aztán bátor vagy, Kati! Én biztos nem tenném meg…
Csak mosolyogtam rá fáradtan. Nem értik. Senki sem érti igazán.
Hetek teltek el így. Gergő nem jelentkezett. Zsófi lassan kezdett magához térni: talált munkát a közeli óvodában dajkaként. Lili is visszamosolygott néha. De én minden este Gergő szobájába mentem, és megsimogattam az üres ágyat.
Egy este aztán csöngettek. Gergő állt az ajtóban: borostásan, karikás szemekkel.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Leültünk a konyhában. Sokat hallgattunk.
– Anya… haragszom rád – mondta végül. – Úgy érzem, mindig másokat választasz helyettem.
– Érted tettem mindent! – tört ki belőlem. – Mindig csak érted!
– De most… most Zsófit választottad helyettem.
Sírni kezdtem. Nem tudtam mást mondani.
– Félek attól, hogy egyszer én is olyan leszek, mint apa – suttogta Gergő.
Átöleltem őt. Hosszú percekig csak sírtunk mindketten.
Azóta sem lett minden tökéletes. Gergő még mindig nehezen fogadja el Zsófit és Lilit itt nálunk. Néha úgy érzem, elvesztettem őt örökre…
De mit tehet egy anya? Ha segít, hibázik; ha nem segít, akkor is hibázik…
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg rosszul döntöttem?